10.-11. Fejezet

 

Tizedik fejezet

 

Dive

 

Fordította: Sweety

 

Aznap délután szinte mindenki szétrúgta a seggemet. De ettől nem lett rosszabb. Már így is úgy éreztem magam, mint egy kibaszott nagy fasz. Az arca... az édes arca... a picsába! Bassza meg, nagyon fájt látni rajta a fájdalmat, amit én okoztam.

Utána kellett volna rohannom. Dodge sürgetett, de nem tettem. Nem tudtam, mit mondjak neki. Hogyan változhatnék vissza egy ilyen aljas alakból? Minden hazugság volt. Minden, amit mondtam, egy rakás baromság volt, és Dodge már éppen rám akart szólni, amikor meghallottuk a folyosóról a neszezést, és aztán ott állt. Hallott minden egyes kibaszott szót.

A szívem és a testem könyörgött, hogy keressem meg őt, de az elmém nem volt hajlandó.

Krisztusom!

Mr. Brooksnak hívott, mielőtt elment.

Mr. kibaszott Brooks.

Elvesztettem őt.

Mielőtt még esélyem lett volna rá, hogy megszerezzem.

Esélyt kaptam, hogy jóvátegyem a kezdeti faszfejségem, erre most rátettem még egy lapáttal, és úgy tűnt, hogy ez már helyrehozhatatlan.

Amikor kezdett a társaság elszállingózni, Dodge utoljára maradt, és tudtam, hogy még egy seggbe rúgást fogok kapni. A legrosszabbat aznap anyámtól kaptam, amikor közölte, mennyire csalódott bennem. Állítólag Zara is bent volt, az egyik sarokban rejtőzködve. Elmesélt mindent a többi nőnek, és akkor bumm, mindenki nekem esett.

Low már bent ült a kocsiban Texszel és Rommyval, míg mi Dodge-dzsal a verandán álltunk, Koda pedig a fűben mászkált és jól érezte magát.

– Mit fogsz most csinálni? – kérdezte végül. Megvontam a vállam. – Anyádnak igaza volt. Itt az ideje, hogy ne legyél pöcs vele többé.

Összeszorítottam a fogaimat, és úgy válaszoltam: – Nem tudok.

Megdörzsölte az arcát. – Kurvára képes vagy rá, de egy makacs farok vagy! Csak azért, mert vonzónak találod őt, még nem jelenti azt, hogy bármi rosszat is teszel Simone ellen. A pokolba is, már eltelt egy év!

Keményen bámultam rá. – Egy év. Egy istenverte év, és mégis úgy tűnik, mintha csak tegnap lett volna.

Felegyenesedett, keresztbe fonta a karját a mellkasán.

– Azért tűnik tegnapinak, mert nem akarsz túllépni semmin!

– Csak hagyd, testvér!

– Aggódom érted.

Sóhajtva mondtam: – Ne tedd!

– Nem tudok nem aggódni. – Oldalba könyökölt. – A testvérem vagy egy másik anyától, haver. – Mindketten kuncogtunk. Aztán hozzátette: – Ne legyél már faszfej, és kérj bocsánatot! Mindannyian csak ezt akarjuk. Nem akarunk összehozni téged vele. Bassza meg, az életed része. Nem kell közel engedned magadhoz, de bánj vele úgy, mint egy normális emberrel! Nem pedig úgy, mintha szarna rád.

– Úgy lesz. – Muszáj volt. A szemében lévő fájdalom újra és újra bevillant az agyamba, és ez a látvány nem akart békén hagyni.

 

*

 

Amikor hétfőn megjelent, úgy nézett ki, mint egy zombi. Egy aranyos zombi. De akkor is egy zombi. Táskák voltak a szeme alatt, és a bőre sápadtabb volt, mint azelőtt.

A pokolba is, talán a távolságtartás volt a legjobb.

Még mindig túlságosan el voltam cseszve Simone miatt ahhoz, hogy egy ismeretlen nővel kezdjek szórakozni. Még akkor is, ha pokoli jó nő volt, aki teljes szívével gondoskodott a fiamról.

Aztán amikor belépett, és csak biccentett nekem, de nem nézett a szemembe, nem is köszönt, baszd meg, még egy „Mr. Brooks”-ot sem mondott, tudtam, hogy a távolságtartás nem a legjobb. Az a napi interakció, ami korábban megvolt köztünk, még ha kicsi is volt, mindig feldobta a napom.

Miért volt a bűntudatom, amiért elárultam Simone-t, az egyetlen dolog, amit nem tudtam elengedni?

Mert Simone jó ember volt.

Megálltam ennél a gondolatnál. Az volt? Amikor nem beszélt nekem a gyerekünkről, amikor elvette tőlem az esélyt, hogy mindenben vele legyek. Amikor ő választotta ki, hogyan akar mindent csinálni. Még ha úgy is gondolta, hogy ezzel jót tett nekem, akkor is önzően cselekedett. Mert ez azt jelentette, hogy nem kellett látnia, mennyire összetörtem, nem kellett ott lennie mellettem.

Aznap reggel, amikor Simone-ra gondoltam, úgy mentem ki az ajtón, hogy egy szót sem szóltam Menához. Bocsánatot kellett volna kérnem. El kellett volna mondanom neki az igazat.

De nem tettem.

Kimentem, és én is csak magamra gondoltam.

Az én érzéseimre, az én érzelmeimre és az én emlékeimre.

Egész nap szórakozott velem az agyam.

Egész nap a fejemben voltam, ami kurvára idegesített, mert undorodtam magamtól. Nem én voltam az egyetlen, akinek érzései voltak, és hányingerem volt attól, amit Menának mondtam, meg ahogy az első naptól kezdve viselkedtem vele.

Ezekből semmit sem érdemelt meg.

Amikor hazaértem, Koda a nappaliban volt, a földön játszva tévét nézett. Hallottam Menát a konyhában motoszkálni. Gyorsan köszöntem a fiamnak, majd elindultam a konyha felé, és megálltam az ajtóban.

Mena feje a hűtőszekrényben volt, a fenekével felém pucsítva.

A farkam megkeményedett.

Jézusom! A farkam biztosan nem volt úgy összezavarodva, mint az agyam.

Amikor felállt és megfordult, egy pillanatra találkozott a tekintetünk, majd a pulthoz lépett, és azt mondta, miközben eltörölgetett néhány edényt: – A vacsorád a hűtőben van. Kodáé is kész. Éppen oda akartam adni neki. Nem tudtam, hogy korábban végzel.

A főnököm egy órával korábban hazaküldött, mert egész nap használhatatlan voltam.

– Ööö, kimostam a ruháidat. Ha szeretnél holnap reggel ágyneműt cserélni, akkor azt is kimosom, és ha ilyen szép idő lesz, gyorsan meg fog száradni. – Mert megkértem, hogy maradjon távol a szobámtól, ez volt az egyetlen szabály. Nem akartam megijeszteni azzal a sok kamerával és szarsággal, ami odabent van. Vett egy nagy levegőt, és folytatta: – Mivel itthon vagy, ez azt jelenti, hogy korábban elmehetek? Szeretnék pár dolgot elintézni a városban.

– Elviszlek. Észrevettem, hogy megint nem kocsival jöttél – ajánlottam lágyabb hangon. Az arca elvörösödött. Tudni akartam, miért, de aztán felemelt állal rám meredt. Tudtam, hogy az arcpír frusztrációtól vagy dühtől van, valószínűleg egy kicsit mindkettőtől.

Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Koda bekúszott a lábamnál a konyhába. Némán néztük mindketten, ahogy a székbe kapaszkodva felhúzza magát. A kezével az ülőkére csapott. Mosolyogva néztem a fiamra. Figyelmet akart vagy kaját, és mostanában amilyen étvágya volt, inkább az ételre tippeltem.

Ezt Mena is tudta. – Valószínűleg a vacsoráját akarja, úgyhogy itt hagylak vele és elindulok. – Elindult, pedig nem mondtam, hogy elmehet egy órával korábban. Igazából nem is hibáztathattam ezért. Hozzászokott, hogy amint hazaértem, azonnal leléphetett.

Mert egy punci voltam.

Itt volt az ideje, hogy ezt abbahagyjam.

– Mena…

– Kérem, Mr. Brooks, ne csinálja! Jobb így...

– Nem, kurvára nem! Utálom hallani, ahogy Mr. Brooksnak hívsz, Mena, úgyhogy hagyd abba ezt a szarságot, és a hűvös vállvonogatást! Tudom, hogy sértő dolgokat mondtam, de szeretném, ha tudnád, hogy ebből semmi sem volt igaz. – Felhorkant, és az állkapcsa összeszorult. Folytattam. – A pokolba is, Mena, el kell hinned, hogy segget csináltam a számból! Dodge rólad beszélt, én erre valami szarságot válaszoltam, hogy leszálljon rólam. Még ő is tudta, hogy csak kamuzok. – Egy szót sem szólt, és a végén már a szemembe se nézett. – Azt akarom, hogy minden úgy legyen, mint régen! – Bár nem nézett rám, láttam, hogy forgatja a szemét. – Mi az, Mena? Mondd el, hogy mi a faszt gondolsz! Mondd, hogy egy patkány voltam! Mondd meg, hogy hogyan hozhatnám ezt a kibaszott dolgot helyre!

Felém fordult izzó tekintettel. – Nem tudod helyrehozni! – csattant fel. Magasba emelt kézzel folytatta: – Talán idővel majd elfelejtem. Csak... hagyj békén, kérlek!

– Visszaállnak a dolgok a régi kerékvágásba?

Megrázta a fejét, de azt mondta: – Persze. – Az alsó ajkát harapdálta, és azt motyogta magában: – Nem mintha korábban kedves lettél volna.

Ezt megérdemeltem, hiszen egy barom voltam.

– Hadd vigyelek el!

– Nem, köszönöm!

Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor Koda sírni kezdett a vacsorájáért. Azt mondta: – Jobb, ha megeteted.

Nem állítottam meg, amikor megpuszilta Koda arcát, egy dacos pillantást vetett rám, majd kisétált a bejárati ajtón. Utána akartam menni, de tudtam, hogy nem jutnék vele semmire. Be kellett bizonyítanom, hogy meg tudok változni. Be akartam bizonyítani, hogy nem vagyok egy totális pöcs, és egy nap majd bevallom neki, hogy mit is gondoltam valójában, miközben hülyeségeket beszéltem Dodge-nak.

Hogy szerintem ő egy lenyűgöző személyiség.

Miután megetettem és lefektettem a fiamat, csörgött a telefon.

– Anya – vettem fel.

– Ma átmentem hozzád. Próbáltam elmondani Menának, hogy általában nem szoktál ennyire pöcs lenni, de hallani sem akart róla. De, Kalen, a szemein látszott, hogy a szavaid mélyen belevágtak. Mondd, hogy ma rendbe hoztál mindent! Mesélj!

Sóhajtva mondtam: – Bocsánatot kértem.

– Hála a fasznak, hogy észhez tértél! Most adj egy kis időt neki. Mutasd meg, hogy a gyerekem egy édes, jó fiú, amilyennek neveltem.

– Már eldöntöttem, hogy elsimítom a dolgokat kettőnk között, anya. Nincs szükségem még egy kioktatásra a hozzáállásomról.

– Oké, Kalen. Befogom. Most pedig mond, mikor jönnek Simone szülei?

– Vasárnap.

– Átmegyek és főzök...

– Anya!

– Rendben. Megkérem Menát, hogy jöjjön át, és segítsen nekem valami tisztességeset főzni.

– Nem biztos, hogy átjön. – Bár ha anya kérné, Mena biztosan segítene neki.

Anya nevetett. – Ó dehogynem. Ma megpróbáltam ebédet készíteni, amíg ő a mosással volt elfoglalva. Észrevette, hogy nem értek hozzá, mégis kipróbált. Már nem is számoltam, hányszor rándult össze, és tett úgy, mintha tetszene neki, amit főztem. Aranyszívű ez a lány. Erről jut eszembe, tudtad, hogy nálad mos?

– Nem. – Soha nem voltam otthon, amikor a háztartási szarságokat intézte. – Miért?

– Azt mondta, hogy elromlott a mosógépe. Mondtam, hogy ez téged biztos nem érdekel, de megkért, hogy ne mondjam el neked.

– Bassza meg, leszarom! Fogadok, hogy még mindig nincs telefonja. Mi a fenét csinál a pénzzel, amit tőlem kap?

– Fogalmam sincs.

– Talán itt az ideje, hogy jobban utána nézzek.

– Óvatosan, Kalen! Nem veszíthetjük el.

Anya mindig is több gyereket szeretett volna, köztük egy kislányt, de miután megszülettem, már nem lehetett több gyereke. Elég nehezen esett teherbe velem. Nem voltam vak, így tudtam, hogy Mena több volt számára, mint az alkalmazottam. Nagyon is törődött vele.

Ami nem volt túl nehéz.

Tizenegyedik fejezet

 

Mena

Két héttel később

 

Fordította: Sweety

 

A hátam teljesen kikészült. Rosszul aludtam. Ezen nyilván nem segített a hátsó ülésen való összegömbölyödés sem. Igazából meglepő, hogy ez nem történt meg korábban. Reméltem, hogy némi mozgással az ízületeim a helyükre ugranak, ezért inkább sétáltam. Megkockáztatva, hogy Mr. Brooks felajánlja a hazafuvart. Azért is a gyaloglást választottam, mert úgy gondoltam, talán Kodának tetszene az első buszozás a városba. Emellett tudtam, hogyan bújjak ki a felajánlott fuvar elől. Az elmúlt néhány hétben legalábbis sikerült. Aztán, ha minden más kudarcot vallott, akkor egyszerűen leléphettem.

Szombat volt, amikor nem dolgoztam, de megemlítettem Mr. Brooksnak, hogy szerintem jó lenne, ha Koda elkezdene úszóleckéket venni, amíg még jó az idő. Beleegyezett, feltéve, hogy én tanítom.

Koda születésnapja óta a dolgok Mr. Brooksszal megváltoztak. Még most sem volt minden szuper jó, de tudtam, hogy próbálkozik. Nem förmedt rám annyiszor. Amikor a családjának és Koda nagyszüleinek főztem, megkért, hogy maradjak ott ebédre. Nem maradtam.

Nem voltam a családjuk része.

Azért segítettem a családjának főzni, hogy Judy ne öljön meg senkit. Nem csoda, hogy Mr. Brooks beleegyezett, hogy főzzek rájuk. Judy borzalmas volt a konyhában. Biztos, hogy ezt ő is tudta, valószínűleg ezért járt el a barátaival enni, de nem szóltam neki még akkor sem, amikor leerőltettem a torkomon, amit ebédre főzött.

Szerencsére nem próbálkozott újra.

Tudtam, hogy Mr. Brooks sajnálja, amit mondott, és tudtam, hogy nem kellene haragudnom miatta, de a szavai még mindig a fejemben motoszkáltak. Valószínűleg azért fájtak ezek a szavak, mert annyira kedveltem, hogy a szívem össze-vissza vert tőle a mellkasomban. Sajnos ezek az ostoba érzések nem múltak el még akkor sem, miután összetört engem. Bárcsak elmúltak volna. Bárcsak gyűlölhettem volna, de nem tudtam. Főleg akkor nem, amikor azt láttam, hogy Koda mellett teljesen önmaga tudott lenni.

Úgy tűnt, hogy idióta vagyok, ha egy bizonyos emberről van szó.

Mégis, amíg ezek a szavak az elmémben és a szívemben pattogtak, addig távol tudtam tartani magam tőle. Úgy tehettem, mintha semmi sem zavarna, amit tesz.

Koda miatt voltam ott, ez lett a mantrám.

A felhajtó felé sétálva észrevettem, hogy Mr. Brooks már a ház előtt van Kodával. Megálltam. Mi folyik itt? Soha nem vártak a ház előtt, hogy üdvözöljenek. Felgyorsítva a tempómat kérdeztem: – Minden rendben?

– Igen, készen állsz? – kérdezte, és lenézett rám az aviátor napszemüvegén keresztül, amit gondolatban nem szívesen tettem hozzá, de a farmerjával és a fekete pólójával együtt nagyon jól mutatott.

– Tessék? – kérdeztem, miközben megálltam a kocsi mellett. Benéztem. Az ajtó kitárva és egy táska volt az ülésen.

– Az úszás.

– Igen, de azt hittem, hogy én viszem el. Valójában Kodát busszal akartam elvinni, ezért jöttem gyalog. – Megfogtam Koda kezét, és megpusziltam. Ő felkacagott. Aztán észrevettem, hogy Koda már az úszó ruhájában van.

Fejére tolta a napszemüvegét és úgy utasított: – Nem! Ugorj be!

– De...

– Apa! – kiáltotta Koda. Tágra nyílt szemmel felziháltam.

Tapsolva vigyorogtam, mint egy bolond: – Igen, kicsim, ő az apukád. Ki tudod mondani, hogy Mena? Mmmena.

Mély nevetés hangzott fel. – Egész reggel ezt csinálta. Mintha hirtelen eldöntötte volna, hogy beszélni fog.

Két tenyerembe fogtam Koda arcát és össze-vissza puszilgattam: – Olyan jó fiú vagy. Olyan okos vagy, Koda. Okosabb, mint bármelyik korodbeli gyerek.

– Mena, szállj be a kocsiba, kérlek!

Talán a kérem, vagy talán a barátságos szemei, amelyekbe belenéztem, de azon kaptam magam, hogy arrébb teszem a táskát, és becsúszom az első ülésre.

Mr. Brooks becsatolta Kodát, majd megkerülve az autót, beugrott, és indított.

– Te is úszol?

– Nem, csak meg akarom nézni, hogy megy.

Ez kedves volt tőle.

– Apa, apa, apa – énekelte Koda hátulról.

Mosolyogva hajoltam hozzá. – Veszek neked valami különlegeset a városban, amiért ilyen fantasztikus vagy, Koda Brooks!

Hirtelen könnybe lábadt a szemem. Koda olyan gyorsan nőtt. Elképesztő volt nézni. Ha ennyire izgatott voltam az első szava miatt, elképzelhetetlen, mit fogok érezni, amikor járni kezd.

Amikor megálltunk a szabadtéri uszoda előtt kiszálltam, hogy segítsek Kodának, de az apja már ott volt, így hát kivettem, és a vállamra tettem a táskát.

– Jaj, ne! – kiáltottam fel, miután beléptem a kapun.

– Mi az? – kérdezte.

– Elfelejtettem a törölközőmet. – Hol járt az eszem? Milyen hülye voltam?

– Van egy felesleges.

– Mr. Brooks...

Mély, morgáshoz hasonló hang ütötte meg a fülem. – Az isten szerelmére, hívjál már Kalennek! – Az arcát a nap felé fordította, és ismét elkáromkodta magát. Amikor újra rám nézett, megfogta a csuklómat. Vajon érezte, hogy az érintésétől meglódult a pulzusom? Öregemberek spandexben, öregemberek spandexben. A szívem lassulni kezdett a fejemben megjelenő képektől. Aztán hozzátette: – Mivel én a keresztneveden szólítalak Mena, jobban érezném magam, ha te is a keresztnevemen szólítanál engem.

Kábultan bólintottam.

– Köszönöm – mosolyodott el.

Küzdj ellene, Mena! Küzdj az átkozott mosoly ellen, amivel az elmúlt két hétben kezdett kínozni!

Ismét bólintottam.

Amint hátralépett, a varázslat megtört. Megráztam a fejem, és lehúztam magamról a ruhámat. Már rajtam volt a fekete egyrészes fürdőruha. Kodára nézve tapsoltam, ő pedig felém nyúlt. Kalen azonnal átadta, én pedig a fűtött medence felé vettem az irányt.

Lassan besétáltunk a vízbe. Először elállt a lélegzetem. Mivel nem akartam megijeszteni Kodát, próbáltam elrejteni. Csodálkozó szemekkel figyelte, ahogy egyre beljebb sétáltunk a vízben. Mosolygott, nevetett, és a karjaimban ringatózott. Néhányszor megpróbált elrugaszkodni tőlem, mindkét kezét kinyújtva fröcskölte a vizet. Ekkor már tudtam, hogy Koda imádni fogja az úszást.

 

*

 

Dive

 

Végig őket figyeltem. Örültem, hogy Mena nem nézett rám, amikor kivette Kodát a kezemből, mert akkor látta volna az éhséget a szememben. Hálás voltam a napszemüvegemért, ami mögül mindkettőjüket nézhettem. Nemcsak Koda szórakozott, hanem Mena is. Végignézhettem, amikor kibújt a ruhájából, így láthattam a dögös, megfelelő helyeken gömbölyű testét. Amikor először jött hozzánk még csont és bőr volt. Most olyan görbületekkel rendelkezett, amiket meg akartam ismerni.

Nem, bassza meg, nem a bűntudat miatt löktem el magamtól ezt a gondolatot.

Simone mindig is tudta, hogy nagy rajongója vagyok a női testnek. Különben is, ezek csak kéjes gondolatok voltak. Nem voltam abban a helyzetben, hogy cselekedjek is.

Mégis, lenyűgöző volt nézni a műsort.

Még jobb volt, amikor egy órával később kiszálltak a vízből, és én követtem minden vízcseppet, ami a szexi lábán végigfolyt.

– Nagyon jó munkát végzett, apa. Büszke lehetsz rá. – Mena elmosolyodott, aztán beültette Kodát az ölembe.

A francba! Koncentrálj!

A kis teste köré tekerve a törülközőjét azt mondtam: – Igen, úgy tűnt, élvezte. – Felemeltem, és szembefordítottam magammal.

– Apa! – Elmosolyodott, majd két kézzel megmarkolta a szakállam, hogy megrángassa.

– Igazi kis úszóbajnok vagy, haver! – Közelebb húzva magamhoz, a nyakára cuppogtam, amitől felvisított. Menára pillantva csalódottan láttam, hogy a tartalék törölközőbe tekerte a testét. – Mehetünk ebédelni?

– Ha indulni akarsz, én haza tudok menni busszal.

– Nem vagy éhes?

– Nem, majd később eszem valamit.

– Te nőszemély! – sóhajtottam. – Köszönetképpen hadd hozzak neked ebédet, az első úszóleckéért.

– Nem akarok csuromvizesen beszállni a kocsiba. Úgyis ki akartam feküdni egy kicsit a napra, megszáradni, és magamba szívni a napsugarakat, mielőtt beborul. – Felnézett az égre. Sötét felhők közeledtek, annak ellenére, hogy a hőmérséklet még mindig meleg volt.

– Ne aggódj a kocsi miatt, Mena!

– Kalen, én...

– Rendben. Akkor majd itt bekapunk valamit. Aztán hazaviszlek.

– Um, oké, köszönöm! De úgyis el kell hoznom tőled valamit, úgyhogy jó lesz, ha nálad kiteszel, aztán felszállok a buszra.

Felálltam, és átadtam neki Kodát. – Az az érzésem, hogy nem akarod, hogy a lakásod közelében legyek, Mena.

Rózsaszín pír kúszott az arcára. – Nem, nem erről van szó. Én... ööö... csak...

– Mi lenne, ha hoznék kaját, amíg te kitalálsz valami kifogást.

– Rendben! – csattant fel, és kinyújtotta rám a nyelvét. Minden erőmre szükségem volt, hogy elsétáljak, és ne harapjak a nyelvébe.

Valami nem stimmelt Menával, és a végére akartam járni a dolognak. Megbíztam benne Kodával kapcsolatban. De tudnom kellett, hogy mit rejteget. Csak találgattam, de szerintem valami köze van a lakhelyéhez. Így hát, miközben rendeltem az ételt, kitaláltam egy tervet.

Mindannyian kint ebédeltünk a napon. Nem sokat beszélgettünk, de jó volt csak úgy ücsörögni vele. Később elment a vécére, és egy játék teherautóval tért vissza.

– Ezt meg honnan szerezted?

– Átrohantam az út túloldalán lévő boltba. Megígértem Kodának, hogy veszek neki valamit. – Leült mellé. Koda amint meglátta a teherautót, hadonászni kezdett a kis kezével, majd visított.

Kibaszott szerencse, hogy felvette a ruháját, mielőtt az emberek közé ment. Már így is elég férfi bámulta a medence körül. Félig-meddig kísértésbe estem, hogy én is bemenjek mellé a medencébe. Talán akkor a többi pöcs tudná, hogy ne közelítsenek hozzá. Bassza meg, valószínűleg amúgy is közelednének hozzá. Bosszúsan ökölbe szorítottam a kezem. Nyugodj meg, baszd meg, még nem történt meg... Vagy mégis, csak nem szólt nekem semmit.

Erre a gondolatra frusztráltan a hajamba túrtam, és néhány káromkodó szót mormogtam az orrom alatt.

Gyorsan hazaértünk, és amikor befordultunk a felhajtóra, anya kocsiját meglátva, Mena megnyugodott. Kétségtelenül azt hitte, hogy megússza, és elsurranhat. Rá hagytam, mert nem tudta, hogy követni fogom. Korábban felhívtam anyát, és elmondtam neki a tervemet. Ő beleegyezett.

Megálltunk és kiszálltunk. Koda a karomban volt, amikor anya kilépett a verandára.

– Kellemes délutánt. Hogy ment?

– Csodálatos volt – kiáltotta Mena izgatottan.

– Ezért kapott új teherautót? – vigyorgott anya.

– Mena vette neki, mert kimondta az első szavát.

– Mi? Beszélt? Mit mondott?

– Apa – vigyorogtam büszkén. Minden este próbáltam rávenni, és végül a szar is megállt bennem, amikor aznap reggel kimondta.

Koda, engem utánozva kiáltotta: –  Apa! – Aztán elmosolyodott.

– Ó, milyen édes hangja van. Egy igazi kis sármőr – dünnyögte anya, és kikapta Kodát a kezemből. – Ünnepelnünk kell. Vacsora valahol, italokkal. Nem, menjünk el kirándulni, menjünk...

– Anya, talán majd máskor. Sokat úszott. Valószínűleg elfáradt és álmos. – Rám nézett, majd a mellettem álló Menára, aki mosolyogva nézte Kodát.

– Persze, persze, hogy fáradt. – Bólintott. – Majd én lefektetem. Jó volt látni téged, Mena! – Anya megfordult, és bement a házba.

Szinte komikus volt, ahogy Mena elsápadt. Anyáról rám nézett, majd vissza, aki közben becsukta a bejárati ajtót.

– Ööö, mindjárt jön a busz. Jobb, ha indulok. – Megpördült, és elindult.

– Azt hittem, itt hagytál valamit a házban.

Intett a válla fölött, és visszakiáltott: – Semmi baj, majd hétfőn elhozom.

Fogadni mernék rá, hogy nem hagyott semmit a kibaszott házban. Megint megpróbált elslisszolni. Ott álltam, és néztem, ahogy végigsétál a felhajtón. Nem indultam utána, még nem. Megvártam, amíg befordult a sarkon, aztán futásnak eredtem a bokor felé, remélve, hogy még a buszmegálló előtt utolérem. Ugyanakkor erősen kétlem, hogy egyáltalán fel akart szállni a buszra, ami azt jelentette, hogy valahol a házam közelében lakik. A probléma ezzel csak az volt, hogy a környéken nem volt semmi más, csak bokrok.

Ahelyett, hogy a saját gondolataimmal foglalkoztam volna, jobban utána kellett volna néznem Menának. Bár az, amilyen ő volt – egy mosolygós, gondtalan, lenyűgöző nő –, tartott vissza attól, hogy mélyebbre ássak. Nem gondolom, hogy ez a távolság tartása miatt lett volna. Alig több mint négy hónapja ismertem, és amit eddig tudtam, az már nem volt elég.

Lassítottam, nehogy meghallja a lépteimet, és már éppen ki akartam fordulni a buszmegállóhoz vezető útra, amikor hallottam, hogy befordult. A hang nem a buszmegállóhoz vezetett.

Megfordultam, és követtem a lépéseit. Nem volt nehéz, mert megkönnyítette a dolgomat a dúdolásával. Hogy mit dúdolt, arról fogalmam sem volt. Mégis, édesen hangzott.

Rajta tartottam a szemem, és ha hátra fordult volna, biztos meglát, de nem tette. Elveszett a saját kis világában. Az istenit, el kell valahogy érnem, hogy jobban odafigyeljen a környezetére. Sosem lehet tudni, mikor történhet valami, és bassza meg, nem akartam, hogy Menát meglepetés érje.

Kivéve engem.

Hova a faszba megy?

Semmi sem volt arra, amerre ment.

Eltűnt egy fa mögött. Tovább sétáltam, és akkor hallottam, hogy egy kibaszott kocsiajtó kinyílik, majd becsukódik. Aggódva, hogy elveszítem, futni kezdtem, majd egy tisztásra értem, ahol egy ütött-kopott Tarana parkolt.

Végig pásztáztam a környéket; Menának nyoma sem volt.

A kocsihoz lopakodva kinyitottam a hátsó ajtót. Összehúztam a szemem, mikor megláttam az összes benne lévő holmit, amikor Mena sikoltozni kezdett.

– Mi a fasz van? – morogtam.

– Kalen! – Kezét a szívére tette, majd könnyek gyűltek a szemébe. Az arca elvörösödött, majd sírva eltakarta az arcát mindkét kezével.