2.-3. Fejezet

 

Második fejezet

 

Dive

 

Fordította: Sweety

 

Meghaltam. Belülről halott voltam. Csak az tartott életben, hogy láttam Simone szemét a gyermekünk szemében. Órákkal később, hogy a fiunkat visszahozták az életbe, megtudtam Simone titkát. Nemcsak a szíve körül, hanem az agyában is volt egy daganat. Egyiket sem lehetett megműteni. A nőm már régóta tudta, hogy haldoklik. Josie azt mondta, hogy ő is csak akkor tudta meg, mielőtt felhívott volna.. Simone elmesélte neki, hogy amikor az orvosoktól megtudta, hogy haldoklik, azonnal abbahagyta a fogamzásgátló tabletták szedését. Tudta, hogy már nincs sok ideje, és hátra akart hagyni magából egy darabot. Szerintem nem volt teljesen tisztában a döntései súlyával. Valószínűleg mindazok miatt, amin keresztülment, a gondolatai összekeveredtek az elképzeléseivel. Azt sem akarta, hogy lássam, milyen gyors ütemben sorvad el. Ezért tűnt el. Minden... minden döntés, amit hozott, bizonyos értelemben rossz és önző volt. A szüleinél lakott; akik segítettek neki mindenben, pedig nekem kellett volna.

 Minden kibaszott nap azt kívántam, bárcsak több időt tölthettem volna vele.

Nary a temetés után odajött hozzám, sajnálkozott, amiért nem szentelt több figyelmet rám, de tudtam, hogy Josie-val együtt az óráikkal és a saját életükkel voltak elfoglalva.

Apa voltam.

Egy kisfiú apja, és fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem.

Eltelt két hét, és újra a kórházban ültem a fiam inkubátora mellett az újszülött intenzív osztályon, ahol gépekre volt kötve. Még mindig kicsi és gyenge volt, de napról napra erősödött. Azt mondták, hogy napokon belül leveszik a gépekről, amit már kurvára vártam. Alig vártam, hogy a karjaimban tarthassam. Ő egy túlélő, és úgy gondoltam, hogy ebben Simone is segített. Fentről vigyázott rá.

Egy részem azt kívánta, bárcsak én haltam volna meg. Simone-nak kellett volna a helyemen ülnie, beszélni hozzá, felolvasni neki, sőt, még énekelni is.

De nem tudtam emiatt haragudni a kisemberre. Simone beteg volt. Kizárt, hogy túlélte volna a szülés okozta megterhelést. Az orvosok elmagyarázták, hogy ha nem is szült volna, akkor sem élt volna sokáig. Minden energiáját, idejét és szeretetét a gyermekünkbe fektette, ezért nekem is ezt kellett tennem, gondoskodni róla, hogy később megtudja, az anyja kurvára szerette őt.

Életem eme új szakaszában a régi énem már nem létezett. Még aznap elhagyott a nőmmel együtt. Mindenkivel ridegebb voltam, kivéve a fiamat. Csak akkor mosolyogtam, amikor a fiam kinyitotta a szemét. Egyetlen nevetés sem hagyta el az ajkaimat, kivéve, amikor először tanultam, hogyan kell pelenkát cserélni. Nem volt idő viccelődni, minden időmet a fiam kötötte le.

Így kellett lennie.

Ő volt mindenem.

Szóval ott voltam neki.

A szoba ajtaja kinyílt, és beléptek Simone szülei. Minden második nap meglátogatták. Amikor megláttak, egy apró, sajnálkozó mosollyal üdvözöltek. Gazdag pöcsök voltak. Utáltam őket, mert régen kirúgták Simone-t, de nőttek a szemembe, amikor terhesen visszafogadták és gondoskodtak róla. Szerették, ahogy mindig is kellett volna, és gondoskodtak róla, hogy boldogan teljenek az utolsó napjai.

– Kalen – szólt Penny, és a vállamra tette a kezét. Egyikük sem szólított Dive-nak. Nem akarták, hogy az unokájuknak motoros apukája legyen, de ezen hamar túltették magukat, amikor látták, hogyan bánok a fiammal. Mégis, számukra sosem leszek Dive, főleg, mivel Simone mindig Kalennek szólított. – Hogy van ma? – kérdezte Penny, és megszorította a vállam.

– Jobban. Napról napra erősebb lesz.

– Ez nagyszerű – bólintott Frank széles mosollyal. – Választottál már nevet?

Horkantottam, mert kizárt dolog volt, hogy a fiamat Frank juniornak hívják, ahogy Frank akarta, bólintva válaszoltam: – Igen, már választottam.

Penny felsóhajtott. – Meg is osztod velünk?

Pennyről Frankre pillantottam, és közöltem: – A neve Koda Brooks. – A Koda Simone középső nevének, a Dakodának a rövidítése volt. Azt akartam, hogy a fiunk emlékezzen az anyjára, soha ne felejtse el, ki volt ő, és én gondoskodtam róla, hogy tudja, honnan származik a neve.

Penny és Frank szeme is könnybe lábadt, miközben rám mosolyogtak. Aztán Penny elővett egy zsebkendőt a kabátja zsebéből, és megtörölte a szemét. – Simone imádná ezt a nevet.

Mereven bólintottam. – Akkor jó. – Mély lélegzetvétel után hozzátettem: – Beszélnem kell mindkettőtökkel valamiről. – Felálltam, és intettem Pennynek, hogy üljön le. Leült és azonnal becsúsztatta a kezét az inkubátor nyílásába, és megfogta Koda kis kezét. Elkezdtem fel-alá járkálni, aggódva a döntésem miatt, de a szívem mélyén tudtam, hogy így lesz a legjobb.

– Fiam, nekünk bármit elmondhatsz. Ezt te is tudod.

Megálltam, és szembefordultam velük. – El kell innen mennem! Amint Koda egészséges lesz, Halls Gapbe költözöm. Anyám ott él. Hajlandó segíteni. – Penny szóra nyitotta a száját, de felemeltem a kezem. – Tudom, hogy mindketten szívesen segítenétek, de az első hónapokat egyedül kell végigcsinálnom. Ő az én fiam! Meg kell tanulnom gondoskodni róla, meg kell tanulnom, hogy hol a helye mindkettőnknek. Nem azt mondom, hogy mindkettőtöket ki akarlak taszítani az életéből. Bármikor meglátogathatjátok, amikor csak akarjátok. Komolyan, bármikor. – Végigsimítottam az arcomon, és bevallottam: – Ez a környék túl sok emléket idéz fel bennem. Kibaszott jó emlékeket, de szeretnék... nem, szükségem van egy kis környezetváltozásra. Az újrakezdésre, mindkettőnknek.

– Kalen! – Penny szomorúan elmosolyodott. – Meg tudjuk érteni. Már megértettük. Mindketten nagyra értékeljük, hogy befogadtál minket az életetekbe, úgyhogy bármit is kell tenned, mi melletted állunk.

Frankre pillantva, ő is bólintott, és azt mondta: – Amúgy sincs olyan messze.

Az egész testem elernyedt a megkönnyebbüléstől, amíg meg nem hallottam, egy mogorva hangot a hátam mögül: – Mégis mikor akartad elmondani ezt nekem, testvér?

Megfordultam, és ott állt Dodge és Willow. Willow a férfi felé nyúlt, de az elrántotta magát tőle, és kisétált a szobából.

A francba!

A vállam fölött hátrapillantva megvártam Penny biccentését, azután követtem. Willow bátorító mosollyal nézett rám, és még hallottam, amikor azt mondja: – Hadd nézzem azt a cuki kis csomagot!

Ő és Josie hatalmas segítséget nyújtottak az elmúlt három hétben. Felváltva látogattak meg, felajánlották, hogy tartsak szünetet, és amíg én zuhanyoztam, elhalmozták Kodát a neki vett ajándékokkal. A pokolba is, nagyon sokan felajánlották a segítségüket, még Vadmacska és a csapata is Ballaratból, de visszautasítottam őket. Nem mintha nem értékeltem volna a támogatásukat. Eltűnődtem, hogy vajon azt hiszik, hogy nem tudnék megbirkózni egy újszülött felelősségével. Mégis, ezt akartam csinálni, és eddig kurvára jól ment.

– Dodge! – kiáltottam utána, amint kiértem a folyosóra. Már félúton járt lefelé, amikor megállt, de nem fordult felém. Lassan felé indultam. Elfordította a fejét, és rám meredt. – Te lettél volna a következő, akit felhívok. Csak épp akkor érkeztek meg Simone szülei.

– Miért akarsz elmenni, amikor itt annyi támogatást kapsz? – követelte.

Lehunytam a szemem, és felsóhajtottam. Kinyitottam fáradt szemeim és a szigorú tekintetével találkoztam. – Túl sok itt az emlék, testvér. Kurva nehéz volt ezt a döntést meghoznom. A francba, hiányozni fog a ronda pofád! – Felhorkant. – De egy ideig kettesben szeretnék lenni Kodával. Olyan gyorsan történt minden. Jézusom, még abban sem vagyok biztos, hogy teljesen felfogtam ezt az egészet. Nem tudhatod, hogy nem borulok-e ki, ha csak kettesben leszünk, de szeretnék esélyt adni magunknak, hogy összekovácsolódjunk.

– Megint gyereknevelési könyveket olvasol? – vigyorodott el.

Szememet forgatva felmutattam neki a középső ujjamat. A pöcs túl jól ismert engem, mert neveléssel kapcsolatos könyveket olvastam. – Egyszerűen jó érzés – ütöttem a mellkasomra az öklömmel – itt bent.

– Bassza meg! – káromkodott, és beletúrt a hajába. – Te és az anyád az őrületbe kergetitek egymást. Biztos, hogy túl fogod élni? – Ekkor már tudtam, hogy elfogadta a döntésem.

– Azt hiszem, igen. De tudod, hogy hiányozni fogsz, úgyhogy jobb, ha meglátogatsz Willow-val és a gyerekekkel.

Dodge megragadta a tarkómat, magához húzott, és néhányszor megpaskolta a vállamat, aztán hátrébb lépett. – Vissza se tudnál tartani, testvér!

– Jó.

 

*

 

Két héttel később Kodával az új házunk felé tartottunk Halls Gapben. Bár én kurvára megkönnyebbültem, hogy elhagyhattam a kórházat, a nővérek mégis szomorúak voltak, hogy elmegyünk. Nagy segítséget nyújtottak, amikor még Koda a gépekre volt kötve. Már tudtam, hogyan kell etetni, milyen tápszerre van szüksége, és mennyit adjak neki. Már az első naptól kezdve ezt csináltam az inkubátor résén keresztül. Később megtanították, hogyan kell fürdetni, ápolni a bőrét, és gondosan felöltöztetni. Mindig megijedtem, amikor sírt, de lassan egyre magabiztosabb lettem. Csak reméltem, hogy ez így is marad.

Amikor megálltunk a ház előtt, anyám már ott várt, széles mosollyal az arcán. Jól nézett ki a korához képest. Nem rég töltötte be a hatvanat, de még mindig farmert és Bonds pólót viselt bokacsizmával szinte minden nap.

A visszapillantó tükörbe nézve azt mondtam: – Itt vagyunk, haver. Itt az ideje, hogy találkozz az őrült nagyanyáddal. – Aggodalom töltött el, amikor nem láttam semmilyen mozgást az autóülésben. Azonnal kiugrottam a kocsiból, és feltéptem a hátsó ajtót, csakhogy mélyen aludt.

Bassza meg! Hirtelen minden világossá vált. Volt egy gyerekem. A nőm meghalt. Új helyen voltam. A testvéreim nélkül. A segítségük nélkül.

Egy gyerekkel.

Simone nélkül.

Simone, aki mosolyt csalt az arcomra, megnevettette a világot, akit úgy szerettem, hogy az már fájt.

Most más okból fájt.

– Édesem? – hallottam anyu hangját, amikor elindult a kocsi felé.

Nem tudtam ránézni. Nem hagyhattam, hogy így lásson. Egy gonosz anyaszomorító voltam, és nem lenne szabad semmilyen érzelemnek eluralkodnia rajtam. Egyetlen érzelemnek sem szabadna irányítania, megbénítania.

– Ó, Kalen! – Át akart ölelni, de ellöktem magamtól, a kocsiajtót fogva elhátráltam.

– Ne – mondtam durván.

Anya szeme megtelt könnyel. – Minden rendben lesz.

Az istenverte, kibaszott alsó ajkam remegni kezdett. Újra és újra megráztam a fejemet. – Nem!

– Édesem – szólt rekedt hangon. – Minden rendben lesz!

Mikor? Mikor múlik már el a fájdalom?

Krisztusom! Erősnek kellett maradnom a fiunkért. Keménynek kellett lennem, de akkor éppen nem éreztem ezt.

Minden olyan nehéznek tűnt, mintha minden rám szakadt volna.

Anya kitárt karokkal felém lépett. Hátráltam még egy lépést, megráztam a fejem, és azon kaptam magam, hogy hálát adok Istennek, hogy a ház egy erdővel körülvett területen állt, így senki sem láthatta, milyen nyámnyila vagyok.

A térdeim megadták magukat, és térdre rogytam a fűbe. A kezemmel eltakartam az arcom, és hallottam, amikor anyám felkiáltott, majd odarohant, és letérdelt mellém. Zokogva estem előre. Letenyerelve, négykézláb próbáltam magam összeszedni, de nem tudtam.

– Kalen, drága kisfiam! Majd túl leszel ezen. Túl fogod élni. Minden rendben lesz.

– Bassza meg, anya! Bassza meg! Elvesztettem őt. Elveszítettem. Soha nem lesz esélye látni a fiunkat. Soha nem fogja a kezében tartani. – Ujjaim a fűbe vájtak, fű és földdarabok ragadtak a tenyerembe. – Hogy lesz ez rendben? Nem ezt érdemelte.

– Nem, nem ezt érdemelte – suttogta anya.

Anyára nézve mondtam: – Soha nem fogja a kezében tartani, nem fogja látni, ahogy felnő. Nekem kellett volna. Meg kellett volna halnom, átvenni a helyét...

– Nem!

– Kodának sokkal jobb lenne Simone-nal, nem velem.

– Ezt nem mondhatod! Ne legyen bűntudatod, amiért Simone elvesztette az életét. Ilyen a világ. Senki sem találhatja ki, mikor és hogyan fog meghalni. Biztos vagyok benne, hogy Simone odafent van, lenéz, és azt gondolja, hogy már most is kurva jó munkát végeztél. Nem csak úgy felcsináltatta magát bárkivel. Nem véletlenül választott téged, Kalen! Legyen az ő oka egy jó ok.

A pokolba is! Értettem, hogy anya mire célzott.

– De ez annyira fáj, anya. Kurvára megöl.

– Tudom, kisfiam. Tudom, és ez a fájdalom sokáig fog még tartani. De együtt kell élned vele, nem szabad magadba zárnod és hagynod, hogy elmérgesedjen. Engedd ki magadból, Kalen! Magadért és Kodaért.

A fiam sírása a kocsiból észhez térített, feltérdeltem, és megdörzsöltem az arcomat. Anya mellém állt, és kinyújtotta a kezét. Remegő lélegzettel fogtam meg, és felállva a karjaimba húztam.

– Jó látni téged.

Felnevetett. – Majd meglátjuk, hogy ezt mondod-e egy hónap múlva is.

Igaz. Ahogy Dodge mondta, az őrületbe kergettük egymást, és ezt mindketten tudtuk.

De éppen akkor nem akartam máshol lenni.

– Hadd találkozzak az unokámmal! – Hátrébb lépett, megsimogatta az arcom, és a kocsihoz sétált. Anya nem tudott meglátogatni a kórházba, mert körutazáson volt. Öt éve inkább társasági életet élt, mióta a spermadonorom meghalt. Volt egy szűk baráti köre, és mindannyian szerettek különböző helyekre utazni. Kizárt dolog, hogy a vele utazó öreg fickók megdugták volna.

Bassza meg! Ettől a gondolattól felfordult a gyomrom.

Amellett, hogy rosszul éreztem magam és fáradt voltam, a fiamat még meg kellett etetnem, fürdetni és a francba, még esti mesét is kellett olvasnom.

Anyát és Kodát követve beléptem a házba, és rögtön tudtam, hogy anya jól választott. A három hálószobás téglaépítésű házban csúcsminőségű biztonsági rendszer volt, és máris otthonosnak éreztem. Égett a kandallóban a kamu tűz, és melegítette a nappalit. A lakás már be volt rendezve bútorokkal; az egyetlen újdonság, hogy anya tele pakolta babaholmikkal Koda szobáját, amely közvetlenül az enyém mellett volt a keskeny folyosón.

Amikor besétáltam, éppen pelenkát cserélt neki, és cuppogott a hasára, miközben Koda úgy nézett rá, mint valami őrültre. – Megvetted azokat a dolgokat a fiókokra és az ajtókra, hogy ne sérülhessen meg? És az elektromos dugókat is beszerezted?

A szemét forgatva nézett rám. – Igen, Kalen. A tizedik sms után, amiben emlékeztettél, hogy ne felejtsem el, és már be is szereltem mindet. – Lemosolygott a pelenkázón fekvő Kodára. – Apukád olyan dilis, mintha kokaint szívott volna. Még kúszni sem tudsz, de máris túlságosan is védelmez.

– Jézusom, anya, ne említsd a kokaint a gyerekem előtt!

Ő csak kuncogott. – Nem mintha megértené.

– Nem számít. Hagyd abba ezt a szart!

Ismét megpuszilta Koda hasát, felegyenesedett, és azt mondta: – Menj zuhanyozni, Kalen! Bűzlesz, mint a kutyaszar. Majd én elszórakoztatom, amíg nem végzel.

Sóhajtva megráztam a fejem, és elmosolyodtam.

– Köszi, anya!

Rám nézett, és elmosolyodott, a szemei felragyogtak. – Bármit megteszek a fiamért. – Majd a vállát megvonva hozzátette: – Hacsak nem zavarja meg a Donalddal töltött szexidőmet.

Nyögve végigsimítottam az arcomon. – A kurva életbe, anya! – mormoltam, mielőtt kimentem volna. Először is kivettem a táskámat a kocsiból, aztán elmentem zuhanyozni.

Később anya főzött nekem, majd elment, mondván, hogy holnap visszajön. A nappaliban ültem a fotelben, Kodával a karomban. Küzdött az alvással, miközben a cumisüvegéből ivott. Ezek a csendes és nyugodt pillanatok különlegesek voltak. De pont ezek az idők voltak, amikor elöntött a bánat, tudván, hogy Simone kimaradt mindebből. Csak imádkozni tudtam, hogy az asszonyom a menyországból nézzen le ránk, és lássa, amit én is látok: hogy tökéletes babát csináltunk.

Harmadik fejezet

 

Dive

Hét hónappal később

 

Fordította: Sweety

 

El sem hittem, milyen gyorsan elrepült az idő. Koda izgatottsága minden nap nőtt, amikor valami újat tanult. Bár még kúszni nem tudott, de már ült és vizsgálódott maga körül. Minden nap értékes volt. Minden nap mosolyra fakasztott, megnevettetett és egyre több szeretetet adott. Bár továbbra is sokszor elöntött a bánat valahányszor eszembe jutott Simone, Koda mindig elűzte ezt azzal, amikor nevetett, mosolygott, vagy gagyogott valamit, amit nem értettem.

      De nem telt el nap, hogy ne hiányzott volna.

– Testvér, induljunk!

A vállam fölött Dodge-ra pillantva biccentettem, és lehajoltam, hogy homlokon csókoljam a padlón játszó Kodát. Felállva, a konyhában tüsténkedő anyámhoz fordulva azt mondtam: – Hívj, ha bármire szükséged van!

A szemét forgatta. – Nem, Kalen! Nem hívlak, ha bármi történik. Ne légy hülye, és menj el a srácokkal vacsorázni anélkül, hogy aggódnál. De át kell gondolnod, amit mondtam, úgyhogy beszélj a testvéreddel! Talán ő majd észhez tud téríteni.

Dodge felhorkant. – Ezt erősen kétlem, Judy. Nem sok minden jár a fejében.

A nő felsóhajtott. – Szomorú, de igaz.

Felemelt kézzel rájuk mordultam. – Kopjatok le mindketten! – Aztán elindultam kifelé a nevetgélő Dodge után.

Dodge megjelent tegnap Willow-val, amíg a gyerekeik iskolában voltak. Az én járgányomon érkezett, amit már kurvára hiányoltam, Willow pedig az autójukban ült, Dallassal. Dodge soha nem engedné, hogy egyedül utazzon. Pick és Billy később érkezett Dodge Harley-jával, akikkel később a kocsmában találkoztunk.

Dodge-dzsal beszálltunk a dzsipembe, és elindultunk a városba.

– Még szerencse, hogy csak a kormányt fojtogatod, és nem valakinek a nyakát – jegyezte meg Dodge kuncogva.

– Bassza meg, ember! Ez az első estém Koda nélkül. Kopj le rólam! – morogtam.

– Igyekszem, amíg minimum kettőre korlátozod a hazatelefonálások számát. Ha ennél több lesz, akkor a segged az enyém, és azt mondok, amit akarok.

– Cseszd meg, haver!

Meglökte a vállamat. – Ugyan már, testvér! Nyugodj meg! Nem csoda, hogy Judy felhívott, és azt mondta, hogy szükséged van egy fiús estére. Mennyire szűk most a gatyád?

Sóhajtva behajtottam a kocsma melletti parkolóba, és miután megálltam, megdörzsöltem az arcomat.

– Kurvára szűk, nem látok tisztán. Állandóan aggódom. Vajon eleget eszik Koda? Jól alszik? A francba, a fél éjszakát azzal töltöm, hogy azt nézem, hogy lélegzik-e.

– Nincs babamonitorod?

– De van, de aggódom, hogy elromlott.

– Koda szerintem egészséges babának tűnik. Miért aggódsz? Valamit mondott a védőnő?

Megvonva a vállam, megráztam a fejem. – Nem, azt mondták, ott tart a fejlődése, ahol kell. Még akkor is, ha még nem mászik, mint ahogyan más korabeli gyerekek már csinálják. Azt mondta, nincs miért aggódnom.

– Akkor meg mi van? – kérdezte Dodge.

Kinézve az oldalablakon, a sötét éjszakába bámultam, és halkan bevallottam: – Aggódom, hogy elveszítem őt.

Egy ideig csend volt az autóban. Dodge elég jól ismert ahhoz, hogy tudja, ha elveszíteném Kodát, abból nem jönnék vissza.

– Meg kell akadályoznunk, hogy ilyesmi megtörténjen. – Meglökött. – Gyere, menjünk, igyunk valamit! Isten tudja, hogy mindkettőnknek szüksége van rá.

Besétálva a kocsmába, helyet foglaltunk az egyik oldalsó bokszban. Amint leültünk, egy pincérnő jött oda. – Mit hozhatok?

– Csak két Coronát kérünk – válaszolta Dodge. Miután a nő elment, hozzám fordult, és megkérdezte: – Mit akart Judy a háznál, hogy megbeszéljünk?

Hátradőlve, körbepillantottam a csehóban, hogy lássam, nincs túl nagy forgalom, azután válaszoltam: – Mondtam neki, hogy kaptam egy munkát a kertészetben. Megkértem, hogy napközben vigyázzon Kodára. A fiam nem bízik az idegenekben, de a nagyi rendben van.

Dodge előrehajolt, könyökét az asztalra támasztotta.

– Várjunk csak, mi a faszért vállaltál egyáltalán munkát? Szükséged van pénzre?

A szememet forgatva mondtam neki: – Anya ötlete volt. Azt mondta, többet ki kell mozdulnom otthonról, mielőtt megőrülök. Ez igaz. Állandóan Koda körül lebegek aggódva, meg mindenféle szarság. Szükségem van egy kis szünetre, de csak anyára merem őt bízni.

– Szóval mi a probléma? – kérdezte Dodge, amikor a pincérnő visszajött, és lerakta elénk a sörünket, a szalvétára firkált számával együtt. Rám kacsintott, mielőtt elsétált. Felvettem a számot, összegyűrtem, és félredobtam. – Nem nézett ki rosszul – mondta Dodge vigyorogva.

– Semmi esetre sem. Kurvára nem fog megtörténni! – Mély levegőt vettem, és válaszoltam az első kérdésére. – A probléma az, hogy anya el akar utazni a barátaival, és két hét múlva indul.

Dodge felemelt kézzel mondta: – Akkor ne menj el dolgozni.

– Rájöttem, hogy szükségem van rá, ember! Kezdek megszállottá válni. Ha nem megyek, akkor egy remete leszek, aki nem téveszti szem elől a gyerekét. A francba, épp a minap néztem utána, mi kell ahhoz, hogy magántanuló legyen!

Dodge nevetésben tört ki. – A szakáll segít, hogy remetének nézzenek! – Felemeltem felé a középső ujjamat. – Ha csak részmunkaidőben dolgozol, akkor vegyem rá Willow-t, hogy jöjjön fel ide Koda miatt?

– Nem, ember. Köszi, de az már túl sok lenne. Nem mondhatod, hogy egy-két őr nélkül jöjjön, hiszen a faszfej még mindig itt szaglászik. Ráadásul ott van neki a ti két gyerkőcötök, akikre vigyáznia kell. – Baxter Davis egy beteges fasz volt. Nemcsak a Hawksra vadászott, hanem akaratuk ellenére eladta a nőket. Willow-val is megpróbálta, de ő megszökött az unokatestvérétől, aki el akarta adni Baxternek. Hála a fasznak, mert kétségtelen, hogy a tulajdonos, akit Baxter talált volna Low-nak, ugyanolyan elbaszott lett volna, mint a fickó.

– Akkor gyere vissza Caroline Springsbe. A sok Old Lady mellett mi is tudunk segíteni.

Megráztam a fejem, és azt mondtam: – Még nem állok rá készen, testvér.

– Miért?

– Nem tudom megmagyarázni, de úgy érzem, hogy tovább kell itt maradnom.

– Mindenkinek hiányzol otthon.

– Ó, akarsz később egy ölelést?

– Igen, szeretnék. De csak akkor, ha játszol a hajammal, amíg szundikálunk.

Nevetni kezdtem. – Basszus, de hiányoztál! – Dodge és én olyan szerencsések voltunk, hogy egymás mellett laktunk, amikor Caroline Springsbe költöztünk. Egy évvel utána kerültem a Hawksba, és azóta úgy ragadtunk egymáshoz, mint a ragasztó. Néha biztos voltam benne, hogy azt kívánta, bárcsak ne így lenne, de a fenébe is, nem akart megszabadulni tőlem. Mióta eljöttem, úgy éreztem, hogy nem elég a sok telefonhívás. Túl régen láttam már a csúnya pofáját, de a munkája miatt elég elfoglalt volt. Néhányszor eljöttek Simone szülei. Meglátogattak minket, és Koda imádta a figyelmüket. Mintha emlékezett volna rájuk a kórházból, vagy mintha valahogy tudta volna, hogy ők az anyja szülei.

– Nekem is hiányoztál, testvér! – Elvigyorodott, és ivott egy kortyot az üvegéből, miközben én előkaptam a telefonomat, és megnéztem, hogy nem maradtam-e le anyám hívásáról. – Fel akarod hívni?

Felhorkantam. – Nem, csak panaszkodna, hogy milyen nyuszi vagyok.

Dodge kuncogott. – Akkor mi a terv, ha anyád elmegy?

– Feladott ma egy hirdetést a helyi újságban dadust keresve. Valószínűleg már holnap elkezdenek hívogatni. Elbeszélgetek velük, de basszus, nehéz lesz megbízni egy új emberben.

– Csak arra figyelj, hogy Koda mindig ott legyen. A gyerekeknek általában jó a megérzésük. Ha nem kedveli, akkor ne vedd fel.

– Igen, jó ötlet – motyogtam, miközben újra megnéztem a telefonom.

A bár ajtaja kinyílt, és mindenki odafordult. Pick és Billy lépett be. A tekintetük azonnal megtalált minket. Anélkül, hogy máshová néztek volna, a bokszunk felé vették az irányt. Pick leült Dodge mellé, én pedig arrébb csúsztam, hogy Billy mellém ülhessen.

Mindketten mosolyogtak és megemelték az állukat.

– Örülök, hogy látlak, testvér – mondta Pick, és az asztal felett kezet nyújtott, hogy megrázzam. Ahogy elengedtem, Billy megütögette a hátamat.

– Túl régen volt már, köcsög – vigyorgott.

– Igen, így van, de el a kezekkel, haver! Nem akarom, hogy Pick a szart is kiverje belőlem – incselkedtem. Imádtam szarakodni velük, nem mintha érdekelte volna őket, Billy reakciójából ítélve.

– Nem, tesó! Minden rendben. Már idefelé jövet leszoptam. Elég jó hangulatban van.

Félrenyeltem a sörömet, és köhögni kezdtem. Pick elvigyorodott, Billy pedig felnevetett. A fejemet rázva morogtam: – Bassza meg, ember! Túl sok infó, tesó. Kibaszottul túl sok.

– Na mindegy, hogy van Koda? – kérdezte Billy.

– Jól. – Elmosolyodtam. – Nagyon jól. Aggódtam a koraszülöttség miatt, de egyáltalán nem volt gond.

– Ez kurva jó, Dive! Örülök neked – jegyezte meg Pick.

Bólintva mondtam: – Köszi!

Billy Dodge felé fordult, és megkérdezte: – Elmondtad már neki?

– Nem – válaszolta, és ivott az üvegéből.

– Mit? – kérdeztem, hátradőlve a helyemen.

– Holnap lesz egy gyűlés a többiekkel, de szerettem volna, ha tudod. Megint van egy beépített ember a Venomban. Valaki, aki tiszta utat akar a Hawksba, amikor eljön az idő, és akinek az apja szökésben van.

A francba! Az egyetlen köcsög, akinek az apja menekült, Jerimiah volt, azaz Fang. Switch, az apja, a Venom klubelnöke volt, amíg ki nem rúgták, aztán elmeséltük a nőjének, hogy Switch szereti a tinilányokat. Soha nem ment haza a Dodge-dzsal tartott megbeszélés után. Inkább lelépett, és kétségtelenül Baxterrel volt.

– Megbízol benne?

– Igen, Parker megnyugtatott minket, hogy Fang ki akar szállni a piszkos játékból. Eleve nem is akart benne lenni, de Switch nem hagyta, hogy kimaradjon a klubból.

– Nary úgymond randizik vele – mondta Billy.

Bassza meg!

– Vicious hogy viseli?

– Úgy viselkedik, mintha leszarná. De mindannyian tudjuk, hogy érdekli.

– Ennek a kölyöknek ki kellene húznia a fejét a seggéből – morogta Dodge. Mindannyian egyetértettünk. Senki sem tudta, Saxon miért tartotta a távolságot, holott annyira odavolt Naryért. Tudtuk, hogy vigyázna rá, de nem kockáztatott. Kibaszottul elcseszte, főleg, mivel Nary úgy szerette, mintha ő lenne az utolsó ember a földön. Gondolom, a lány továbblépett.

– Mindenről tájékoztass! – követeltem.

– Persze. Még mindig te vagy a harmadik emberem, testvér – emelte felém az állát Dodge.

 

*

 

Az előző este megivott néhány sörtől másnapra megfájdult a fejem. De bassza meg, megérte. Pont erre volt szükségem, hogy a testvéreimmel lógjak. Pokolian régen volt már lehetőségem arra, hogy csak üldögéljek és lazítsak. A dolgok mindannyiuknál jól mentek, bár Josie-nak eltartott egy darabig, mire lelkileg helyre jött Simone elvesztése után. Közel álltak egymáshoz, és Josie már amúgy is annyi mindenen ment keresztül. Szerencséje volt, hogy ott volt neki a testvéreim szeretete, hogy visszataláljon a normális kerékvágásba, legalábbis valamennyire. Tudtam, hogy még mindig fájt neki.

Baxter Davis miatt még mindig mindenki nyitott szemmel járt. A fickónak nagyon kellett Dodge és általában a Hawks, és valamilyen módon szét akarta baszni a klubot. Az a hülye faszfej kint volt, és mindannyian tudtuk, hogy csak arra vár, hogy valamilyen módon átbasszon minket. Ez nem akadályozott meg minket abban, hogy a saját bosszúinkat forraljuk. Dodge emberei minden nap keresték a rohadékot. Jó, hogy volt emberünk a Venomban. Biztosak voltunk benne, hogy néhányan még mindig Baxter utasításait követik.

Ez volt a másik ok, amiért úgy éreztem, hogy el kell távolodnom a testvéreimtől, ami elég szar húzásnak tűnt. De Koda volt a legfontosabb számomra, és gondoskodtam róla, hogy ne érje semmi baj, és ha Baxter megjelenik nálam, elintézem. Ezért is szereltem fel kint kamerákat, és riasztót a telek minden kibaszott sarkába, hogy tudjam, ha valaki a közelünkbe kerül.

Kikelve az ágyból, felöltöztem, és a konyha felé vettem az irányt, tudván, hogy a fiam hamarosan felébred, és a cumisüvegét kéri. Bekapcsoltam a kávéfőzőt, és elkészítettem az adagját, mielőtt a telefonom csörögni kezdett.

– Szia! – vettem fel.

– Jó reggelt, fiam! Tudom, hogy korán van, de már öt nő hívott a munkával kapcsolatban. Elküldöm SMS-ben a találkozóik részleteit, és utána átmegyek.

– Jól hangzik, anya. Köszi!

– Nincs mit, és próbáld meg nem túlságosan elijeszteni őket.

Kuncogva válaszoltam, mielőtt befejeztem a hívást: – Megteszek minden tőlem telhetőt! – Bár nem ígértem semmit. Tudni fogják, hogy kivel állnak szemben, ha rólam és a gyerekemről van szó.

Az első személy öt perc késéssel jelent meg. Nem jó jel. Éppen befejeztem Koda etetését, és a padlón ült néhány játékkal körülvéve, amikor bekopogott az ajtón.

Kinyitottam, és egy negyvenes éveiben járó nővel találtam szembe magam. Sovány arcán mosoly ült, és hosszú, lenge ruhát viselt kardigánnal.

– Mr. Brooks, Zoe Smith vagyok. A dajka- és házvezetőnői állás miatt jöttem.

Hátralépve intettem neki, hogy lépjen be. Belibbent, és a kanapéhoz lépett, amelynek közelében Koda ült a padlón.

– Ó, hát pont olyan aranyos vagy, mint az apukád – gügyögte. Koda egy pillantást vetett rá, és sírva fakadt.

Nyitva hagytam az ajtót, és azt dörmögtem: – Kifelé!

Zoe ijedten nézett fel. – Tessék?

– Kifelé! A fiam nem kedveli magát. Ez azt jelenti, hogy én sem fogom. Úgyhogy elmehet.

Fújtatva elindult, és rám bámult, miközben elhaladt mellettem. Becsaptam mögötte az ajtót, és a fiam felé fordultam, aki megnyugodott, amint a nő kikerült a látóköréből. – Igen, én sem rajongtam érte. – Elmosolyodott, és folytatta a játékot.

A következő kettő ugyanolyan rossz volt, mint az első. Koda legalább hagyta őket maga mellett ülni, amíg én feltettem a kérdéseimet. Az egyik egy fiatal, aki csak velem flörtölt, és cseppet sem érdekelte Koda. Ehelyett inkább azt bizonygatta, hogy nekem milyen jó tenne, ha ő kapná meg ezt a munkát. Baszódjon meg nagyon. A másikat nem is értettem rendesen, és szőrös volt a lába és a hónalja. Esküszöm, hogy félig jeti volt. Ezt is csak azért tudtam, mert trikót és rövidnadrágot viselt. Nem lenne baj, ha borotválkozna, és húsz évvel fiatalabb lenne. Közel volt a hatvanhoz.

A következő nem volt rossz; Abigail Leader volt a neve. Koda is elfogadta a harmincas nőt. Nem húzta el az arcát, nem sírt, és nem sikoltozott, amikor a nő mellé ült a szőnyegre.

– Teljes munkaidős dadust és házvezetőnőt keres, Mr. Brooks? Az újsághirdetés nem említette az óraszámot.

Leültem a mellettük lévő székre, és válaszoltam: – A munkaidő addig tartana, amíg dolgozom, tehát fél kilenctől ötig, hétfőtől péntekig.

Bólintott, és még egy órán át beszélgettünk, jó kérdéseket tett fel, de mégis volt benne valami, ami bizonytalanná tett. Bár lehet, hogy ez csak a védelmező ösztönöm miatt volt. De abban sem voltam biztos, hogy nap, mint nap tudnék vele találkozni. Szerintem az idegeimre menne. Nem mintha bármi közöm lenne hozzá; csak Koda miatt lenne itt.

Mosollyal az arcán távozott, én pedig arra gondoltam, hogy ha a mai utolsó delikvens nem jön be, akkor kap egy lehetőséget.

Az utolsó ötkor érkezett. Épp a konyhában készítettem Koda vacsoráját, amikor kopogtak a bejárati ajtón. Koda nemrég ébredt, így még mindig nyűgösen ült a padlón. Az ajtóban egy harmincas évei elején járó nő állt.

Szégyenlősen felnézett rám, és köszöntött: – Üdvözlöm, a nevem Philomena McAdams. – Ő volt az első, aki kezet nyújtott nekem.

Megfogtam, és én is bemutatkoztam: – A nevem Kalen Brooks. Jöjjön be! – Elengedve a meleg kezét, hátrébb léptem, ő pedig besétált.

– Ööö, a legtöbben Menának hívnak – javasolta.

– Értem. Ő ott Koda. Épp most készítem a vacsoráját, különben még úgy kezdene el viselkedni, mintha éheztetném.

Furcsa volt látni, ahogy integet a fiamnak, majd azt mondja: – Szia, Koda! – A többiek főleg velem beszélgettek, és a fiam játékaival játszottak, miközben mellette vagy a kanapén ültek. Visszapillantott rám, és megkérdezte: – Segítsek valamiben?

– Nem, köszönöm! Csak egy perc az egész. Addig beszélgetnél egy kicsit Kodával? – Hátha kedvel téged, de ezt nem fűztem hozzá.

– Oké! – Odament és leült Koda mellé a földre, épp, amikor megcsörrent a telefonom.

– Ezt fel kell vennem! – Megvártam, míg bólint, és kisétáltam a konyhán át az oldalsó ajtón, hogy egyedül legyek. Aztán megálltam még mindig a telefonommal a kezemben, mert rádöbbentem, hogy ő volt az első, akivel úgy éreztem, egyedül hagyhatom a fiamat. Gyorsan visszahívtam anyát, aki közölte, hogy aznap este nem tud átjönni, mert az egyik barátnője válságba került a férje miatt. Visszamentem a konyhába, és egyenesen a tálhoz indultam, amelyben Koda vacsorája volt. Felvettem a kanalat, és belenyaltam, hogy ellenőrizzem a hőfokát. Elég langyos volt. A figyelmem azonban gyorsan a nappaliba terelődött. Az ajtóhoz lépve megálltam.

Mena halkan egy könyvből olvasott Kodának, aki az ölében ült és felnézett rá.

A látványtól fájdalom hasított a szívembe.

Ez volt az, amiből Simone kimaradt.

Basszus, de fájt.

Amikor a könyv végére ért, Mena megkérdezte: – Tetszett? – Koda valamit halandzsázott, majd a nő megcsiklandozta. A fiam nevetése mindig mosolyt csalt az arcomra. Mena pózt váltott, felhúzta a térdét, és úgy ültette Kodát, hogy nekitámaszthassa a hátát. Aztán halkan énekelni kezdett valami pókról és vízről.

– Hm. – Megköszörültem a torkomat. Mena felnézett, és elvigyorodott. – Kész a vacsora.

Visszanézett Kodára, aki még mindig őt bámulta, és felszisszent. – Hallottad ezt? Itt az ideje egy kis finomságnak. Gyerünk! – Felállt Kodával a karjában, és elindult felém. Felhúzta a szemöldökét. – Minden rendben van? – kérdezte.

– Igen, miért?

– Ööö. – Elpirult. Hogy miért, azt nem tudtam. – Mert csak ott állsz az ajtóban.

– A francba, bocsánat! – Félreálltam, majd követtem a konyhába, ahol Kodát az etetőszékébe ültette és bekötözte. Lehajolt, és megpuszilta a homlokát. Felfoghatatlan bosszúság tört rám a gyengéd gesztus láttán, aminek semmi értelme nem volt. Ez a nő egy rejtély volt számomra. Mellettem ijedtnek tűnt, Koda mellett pedig melegszívű, mintha nem érdekelné, hogy én mit gondolok. De a merev testtartása és az óvatos tekintete elárulta, hogy ez az egész csak színjáték.

Amikor megfordult, a mogorva arckifejezésem láttán egy lépést hátrált. – Ööö, bocsánat! Nem kellett volna ezt tennem!

Morogva a pulthoz léptem, majd megragadtam Koda vacsoráját, és elfoglaltam az előtte lévő helyet. A mohó, éhes szemei mosolyt csaltak az arcomra. Már azelőtt kinyitotta a száját, hogy a kanál a közelébe került volna, miközben az előtte lévő műanyagra csapott.

– Ez ízlik neki – jegyezte meg Mena. Ránézve láttam, hogy szeretettel mosolyog Kodára. Felnézett, és észrevette, hogy nézem. – Tehetek érted valamit? Például készítsek neked vacsorát vagy ilyesmi? Úgy értem, mi tartozik a munkába? Megértem Koda gondozását és a vele járó házimunkát. De, ööö, plusz pénzért, készíthetnék neked vacsorát, mire hazaérsz a munkából. – Megvonta a vállát. – Ez csak egy ötlet volt.

Felvont szemöldökkel jegyeztem meg: – Már most pluszpénzt kérsz, és még azt sem tudod, hogy tiéd-e az állás.

Elvörösödött az arca. – Bocsánat, ezt nem kellett volna.

– Nah, őszinteség, és én pont ezt várom el attól, aki ilyen gyakran lenne itt.

Bólintott. – Megtehetem. Legyünk őszinték! Kezdve azzal, hogy úgy tűnik, Koda általában üveges ételt eszik. – Szemügyre vette a pultot. – Ha megkapnám a munkát, szeretném az ő ételét is elkészíteni, akárcsak a tiédet.

A gyomromon keresztül próbált hozzám férkőzni? Mert a fenébe is, akár még be is jöhet. Anya nem volt valami jó szakács. Bár mindig megettem a főztjét, de gyakran elgondolkodtam azon, hogy a gyomrom hosszú távon mennyire fogja bírni.

– Neked nincs családod, akikhez haza kellene sietned?

A földre nézett, majd vissza, és egy kicsit felemelte az állát. – Nincs. – Éreztem, hogy nem akar többet hozzáfűzni. Jobb, ha nem ütöm bele az orrom. Minél kevesebbet tudtam a nőről, annál jobb. Bár... – Van erkölcsi bizonyítványod, ugye?

A lány bólintott, és az ajtó melletti táskájához ment. Nem is vettem észre, hogy letette oda. Visszafelé sétálva, a táskájában kutatott, miközben beszélt. – Van kék kártyám és erkölcsi bizonyítványom. Még egy parkolási bírságot sem kaptam soha.

Koda immár üres tálját az asztalra helyezve a papírokért nyúltam, és átnéztem őket. – Nincs olyan ex, aki zaklatna, aki meg akar ölni, mert elszöktél, vagy egy családtag, aki el akarna adni? – A szobába teljes csend lett, amíg Koda fel nem visított. A gyümölcsét akarta. Felnézve Mena sápadt arcát láttam. – Mi a baj?

– Miféle nők vettek eddig körül, hogy ilyen típusú kérdéseket teszel fel?

Összehúztam a szemem. – Rendes nők rossz helyzetekben. Ha felveszlek, tudnom kell, milyen bajba keveredhetünk. Van valami?

– Nincs. Nekem... nekem senkim sincs ezen a környéken.

Miután tanulmányoztam őt, végül úgy ítéltem, hogy igazat mond, és megemeltem felé az állam. Letettem a papírokat az asztalra, és felkaptam egy befőttesüveget. Mielőtt kinyitottam volna, megkérdeztem: – Most le fogsz szidni, amiért ezzel etetem?

– Azon kívül, hogy tele van tartósítószerrel, nem. – Elmosolyodott.

A francba! Ha rá tudná venni a fiamat, hogy jobb dolgokat egyen, és amúgy is az összes pontot kipipálta, akkor aznap ő volt a legjobb mind közül. A többieket egyáltalán nem érdekelte, hogy Koda mit eszik.

– Mena – szóltam, hogy eltereljem a figyelmét Kodáról. – Hétfőn fél kilenckor találkozunk. Kilenckor kezdek dolgozni, és Koda általában pont előtte ébred fel. Hétfőtől péntekig ötig tart a munkaidő.

A kezét a szíve előtt összekulcsolva szélesen elmosolyodott. – Megkapom az állást?

– Igen, te nő! De ha átbaszod a gyerekemet vagy engem, készülj fel a megtorlásra.

A nő bólintott. – Értem. Úgy értem, nem fogom... azt tenni, amit mondtál.

Ezt majd az idő megmutatja.