6.-7. Fejezet

 

Hatodik fejezet

 

Dive

 

Fordította: Sweety

 

Kibaszott meleg volt ahhoz, hogy kint dolgoztassam a seggemet. Hogy a francba jutott eszembe, hogy kertészként akarjak dolgozni? Nos, nem is igazán kertész voltam, hanem inkább a segédje. Én csináltam az összes piszkos munkát, míg az öreg haver a könnyebbeket. Bár, kurvára nem kéne panaszkodnom. Az öreg már a hatvanas éveiben járt. Valószínűleg szüksége volt a lazításra, én meg legalább edzésben voltam. Csak azért nyafogtam, mert nagyon hiányzott Koda.

A kocsimhoz sétáltam a meló vége előtt öt perccel, amikor megcsörrent a telefonom. Egész nap azt hittem, hogy majd hívni fognak, mert valami baj történt, de semmi. Nos, anyámon kívül, aki azért hívott, hogy elmondja, szerinte Mena csodálatosan viselkedett Kodával. Ezt hallva megnyugodtam, legalábbis egy kicsit.

A fülemhez szorítottam a telefont, és beleszóltam: – Szia!

– Ööö, szia, Kalen! Mena vagyok.

– Tudtam, hogy te vagy, amikor az otthoni számomat írta ki a telefonom.

– Persze! – sóhajtotta. – Összeírtam mit kell vásárolni, ahogy kérted.

– Sorold!

– Van nálad toll és papír?

– Majd megjegyzem.

– Rendben – motyogta, majd egy tucatnyi dolgot felsorolt. Kibaszott szerencse, hogy jó a memóriám. Nem számítottam ennyi mindenre; de nem vettem észre, hogy már majdnem kifogytunk a mosóporból és a vécépapírból.

– Értettem – jegyeztem meg, majd letettem a telefont. Pöcsnek éreztem magam, amiért ilyen gyorsan leráztam. De nem barátként volt ott. Csak egy alkalmazott volt, és ennyi.

A bevásárlás után már majdnem besötétedett, mire megálltam a lakásom előtt. Az egész ház fényárban úszott. Basszus, gondoskodnom kell majd róla, hogy leengedje a redőnyöket, amikor besötétedik. Nem akartam, hogy bármelyik faszfej beláthasson a házba.

Felkaptam a szatyrokat a hátsó ülésről, és a bejárati ajtóhoz sétáltam, amikor az éppen kinyílt, és Mena állt ott.

– Kell egy kis segítség? – kérdezte apró vigyorral.

– Nem, mindent hozok – mondtam, és elindultam mellette a nappaliba. Felragyogott a mosoly az arcomon, amikor megláttam, hogy Koda a tévé előtt ül egy babzsákon. Minden figyelmét valami elbaszott műsor kötötte le. Gyorsan letettem a szatyrokat a konyhában, és odasétáltam a fiamhoz.

Letérdelve, magam felé húztam a babzsákot, és amint Koda meglátott, elmosolyodott, és a kezét felém nyújtotta. Azonnal a karjaimban húztam, és belélegeztem az illatát.

– Szia, pajti! Hiányoztál. – Válaszul megragadta a szakállamat, és megrángatta, mire én felkacagtam. Az egyik ökle azonnal a számban landolt, majd a nyálamat az arcomba törölte a kezéről. Nem a legjobb üdvözlés, de ez is valami. Bármi belefér, ha Kodáról volt szó.

– Jó kisfiú volt? – kérdeztem. Amikor nem kaptam választ, hátranézve Menát kerestem, csakhogy nem volt ott.

Felálltam, és besétáltam a konyhába; már mindent elpakolt, amit vettem, és valaminek kurva jó illata volt. Korábban észre sem vettem; túlságosan is a fiamra koncentráltam.

– Jó volt ma? – kérdeztem újra, amitől Mena összerándult, mivel a feje félig a hűtőszekrényben volt.

Felegyenesedett, és a mellkasára tett kézzel megpördült. – Tessék?

– Azt kérdeztem, hogy Koda jó volt-e?

Elvigyorodott. – Igen, tökéletes volt. Egyáltalán nem volt semmi gond. Már meg is vacsorázott. – Aztán összerezzent, tehát valami nyomasztotta. Felvontam felé a szemöldökömet.

– Hmm – kezdte.

– Mi az? – türelmetlenkedtem.

– Nem, semmi baj nem történt. De... ööö... a hétvégén utána olvastam kicsit a Koda korú babáknak, és azt írták, hogy jó lenne elkezdeni a szilárd ételek fokozottabb bevezetését. Megkérdeztem erről anyukádat. Azt mondta, hogy ez jó ötlet. Ma adtam neki egy banánt és egy kekszet kezdésképpen, hogy lássam, hogyan reagál rá, és Koda imádta. Látnod kellett volna az arcát. Annyira izgatott volt, hogy... – Elakadt a szava, és tágra nyílt szemmel nézett a mogorva arcomra.

– Eszedbe jutott, baszd meg, hogy felhívsz, az istenverte apját, és megkérdezel?

Megrázta a fejét. A padlót bámulta. – Nem, sajnálom!

Koda nyafogni kezdett a karjaimban, de még nem fejeztem be. – Meg is fulladhatott volna. Lehet, hogy kurvára allergiás valamire. Nem csinálhatsz vele akármit, hogy ne tudnék róla, te nőszemély! Nem vagy az anyja, baszd meg!

– Soha nem próbálnék az lenni – motyogta a padlónak.

– Jézusom! – vicsorítottam. – Ez még csak az első nap, és máris kizökkentetted a napi rutinjából! Már most szarsz rá, hogy az apja mit akar!

Felemelte az állát és kihúzta magát. – Ki vagyok rúgva?

Összeszorítottam az állkapcsomat, hogy ne kiáltsak igent! – Megyek, átöltöztetem Kodát a lefekvéshez. – Mint egy pöcs, úgy mutattam körül a konyhában. – Rakj rendet ebben a kupiban, és talán tedd azt, amit mondok, és amiért fizetlek!

Megfordultam, és kisétáltam a konyhából.

– Várj! – kiáltotta, és berohant utánam a nappaliba. Ahogy hátra fordultam, újra megkérdezte: – Ki vagyok rúgva?

– Nem – vágtam rá.

– Oké – sóhajtotta. Láttam, ahogy a vállai ellazulnak, és elhagyja a feszültség a testét. Nem mondtam semmi mást. Elsétáltam Koda szobája felé.

Mire Koda elaludt, és kijöttem a konyhába, Mena már nem volt sehol. A pulton volt egy cetli, miszerint a vacsorám a hűtőben van, és hogy reggel fél kilencre visszajön.

A hűtőszekrényt kinyitva a szemem a tányéron landolt, amelyen egy szaftos steak volt, és pont olyan krumpli, amilyennek szeretem.

– Bassza meg! – morogtam hangosan az üres konyhába.

Tudtam, hogy szemét voltam vele, de fel kellett volna hívnia.

Jézusom, eszembe jutott, hogy busszal jött, kint pedig koromsötét volt. Mondtam, hogy elviszem a buszmegállóig, de ehelyett bevetettem a seggfej énemet, ezért inkább elsétált egyedül az éjszakába.

Becsapva a hűtőszekrény ajtaját, a bejárati ajtóhoz indultam, hátha elcsípem még őt a felhajtón, de csörgött a telefonom.

– Szia!

– Milyen volt az első munkanapod, fiam?

– Legközelebb, ha engedélyt akarsz adni valami ismeretlen madárnak, hogy megetesse a fiamat valamivel, amitől megfulladhat, ne tedd! Vagy még jobb, ha felhívsz, és akkor megmondhatom, hogy kurvára nem!

– Befejezted? – kérdezte anyu keserű hangon.

Bassza meg!

– Egyelőre.

– Jól van, akkor most én jövök, és nagyon figyelj, gyermekem! A fiadnak most már szüksége van a szilárd ételre. Abban a korban van, amikor a cumisüveg már szart sem ér neki. Ha továbbra is kényezteted, ahogy eddig, akkor minden tönkre megy. Ő egy erős, jó kisfiú, és az, hogy Mena ma igazi ételt adott neki, kurvára bizonyítania kellene, hogy megbirkózik vele, de az aggodalmaskodásod visszatartja a fejlődésétől! – csattant fel, de még nem fejezte be. – Fogadjunk, hogy ezt az egész szarságot egy olyan nőn töltötted ki, akinek nincs rá szüksége. Mena jó ember. Van tapasztalata a gyerekekkel, és te őt választottad. A vele töltött idő alatt láttam, mennyire jól bánik Kodával, mennyire törődik vele, mintha az élete múlna rajta. Ne baszd el ezt, Kalen! Ha továbbra is rosszul bánsz vele, akkor nem fog itt maradni. Valószínűleg túlságosan el vagy telve a saját hülyeségeddel ahhoz, hogy észrevedd a szemében lappangó szomorúságot. Sok mindenen ment keresztül, Kalen, és az utolsó dolog, amire szüksége van, hogy pöcs legyél vele olyan szarságok miatt, amiknek előbb-utóbb úgyis meg kell történniük.

– Nem akarom babusgatni őt, anya! Nem érdekel a szomorúsága vagy bármi más...

– Törődsz a fiaddal?

– Kurvára tudod, hogy igen – vágtam vissza.

– Akkor lazítsd meg az istenverte kötelékeidet, és hagyd a fiadat felnőni! Hadd ragyogjon Mena irányítása alatt. Fantasztikus apa vagy, Kalen. A legjobb. De attól tartok, hogy az aggodalmad árthat neki.

A francba! Igaza volt, és rohadtul utáltam ezt.

– Ettől még nem volt joga egyikőtöknek sem, hogy a tudtom nélkül kipróbáljon valamit a fiamon!

Felhorkant. – Mint ahogy már mondtad, úgysem adtál volna engedélyt. Legalább most már enyhülhetne az aggodalmad, mivel a fiad tudja, hogyan kell bánni az elé tett étellel. A francba, az apja vagy, és te ebben a korban olyan voltál, mint egy istenverte vákuum.

– Bassza meg! Nem kellett volna ma átjönnöd.

Anya felnevetett. – Talán azért nem kellett volna, mert most Mena minden Kodával kapcsolatos döntését támogatom. Azon kívül, hogy megpróbált segíteni a fiadon, csinált valami mást is rosszul?

Nem. A kibaszott ház tisztább volt, mint amikor anya takarította. Az étel, amit készített, ehetőnek tűnt, nem olyan, mint amit anya készített volna, és a fiam... a fenébe is, új fény ragyogott a szemében, és elgondolkodtam, hogy vajon ez annak a nőnek köszönhető-e.

– Kalen?

– Nem.

– Jó. Hasznára lesz a háznak, nem pedig kárára. – Felsóhajtott. – Ugye nem rúgtad ki?

– Nem – morogtam.

– Legalább az agyad egy része nem hülyült meg. Figyelj, a hét végén elutazom, most, hogy tudom, rendeződtek a dolgok veled, és mire visszajövök, Menát még mindig a házban akarom látni! Ne baszd el ezt nekem, magad miatt, és főleg a fiad miatt!

– Mindaddig, amíg nem gondolja, hogy átveheti Koda anyukájának a helyét.

Anya felsóhajtott. – Kisfiam, Simone helyét senki sem veheti át. Erről mindannyian gondoskodni fogunk. Simone-ra mindig emlékezni fogunk, és Koda mindig tudni fogja, hogy ő volt az anyukája. De egy gyereknek megengedett, hogy egynél több nő gondoskodjon róla. Emellett kétlem, hogy Mena valaha is megpróbálna olyasvalaki lenni, aki nem ő.

– Mondta, de...

– Máris megvádoltad ezzel? Fiam, hová lett a maradék eszed? Baszd meg! Sok mindennel kell megbirkóznia, és most még a te seggedet is el kell viselnie. Meglepődnék, ha nem mondana fel, mire visszajövök. Ne legyél már ilyen pöcs, Kalen!

– Én is szeretlek, anya!

– Tudod, hogy szeretlek, még akkor is, ha az őrületbe kergetsz. – Mosoly volt a hangjában. – Most menj, és zuhanyozz le. Innen is érzem a szagodat, aztán edd meg a vacsorádat. Mena elmondta, mit fog készíteni, és fogadok, hogy alig várod, hogy belemerülj... érted, Dive. – Felnevetett. – Holnap este beszélünk, ha végeztél a munkában.

– Eljössz holnap?

– Tudom, hogy Mena mindent kézben tartott, de azt hiszem, beugrom, megnézem, hátha valamivel még rád tudunk ijeszteni Menával – nevette el magát anya.

– Anya! – morogtam, de már letette a telefont.

Megráztam a fejem, az asztalra tettem a telefont, és elmentem zuhanyozni. Anyának még egy dologban igaza volt; már alig vártam, hogy belemerüljek a vacsorámba.

A zuhany segített ellazítani a megfeszült izmaimat. Csukott szemmel, lehajtott fejjel álltam a zuhany alatt, a tenyeremet a csempéhez támasztva. Hagyva, hogy a forró víz végigfolyjon a hátamon, édes kék szemek képe villant fel az agyamba.

– Bassza meg! – suttogtam durván.

A farkam megmozdult, és félárbocra emelkedett. Újabb kép futott át az agyamon hosszú lábakról, puha szőke hajról, amitől a farkam még jobban megkeményedett.

– A francba, ne! – morogtam. Kurvára nem akartam egy másik nőre gondolni. Elképzeltem magamban Simone-t, és a kezembe vettem a farkamat. Lassan fel-le simogattam. Elfelejtettem, mikor élveztem el utoljára. Jézusom, olyan régen volt már. Megcsapott a vágy, hogy elélvezzek. Túl hosszú ideje tartottam vissza magam, és nem fogom sokáig bírni. Legalább élvezni akartam.

– Bassza meg! – csattantam fel durván, miközben Mena arca, majd teste villant be az agyamba, eltörölve a Simone-ról alkotott képet, és a golyóim felhúzódtak. A gyomrom megfeszült, amikor éreztem, hogy az ondóm elindul és kifröccsen a farkam hegyéből, miközben a kezemet egyre gyorsabban és gyorsabban mozgattam fel-alá. Nyögve simogattam ki a farkamból az utolsó cseppeket is, miközben a csempének támaszkodva nehezen kaptam levegőt.

Most már kurvára ki voltam borulva.

Nem lett volna szabad idáig jutnom. Nem kellett volna elképzelni őt. Valójában pokolian felbosszantott.

– Bassza meg! – sóhajtottam a vízsugár alatt, az állkapcsom megfeszült, a kezem pedig ökölbe szorult, ahogy kiegyenesedtem. – A kurva életbe! – csattantam fel, aztán elzártam a vizet.

Mi a fészkes fenébe keveredtem?

 

Hetedik fejezet

 

Mena

Egy héttel később

 

Fordította: Sweety

 

Az első hét csak úgy elrepült. Először féltem visszamenni, miután Kalen kiosztott a Kodának adott szilárd étel miatt. Azonban amikor megérkeztem, úgy tűnt, már nem érdekli. Sőt, mielőtt elment közölte, hogy bármit adhatok Kodának, amit csak akarok, de közben sólyomként kell figyelnem rá. Már rég kisétált az ajtón, de én még mindig mosolyogtam. Később megtudtam, hogy Judy alaposan elbeszélgetett a fiával. Bár hozzátette, hogy ettől függetlenül még mindig lehet egy pöcs velem. A rideg hozzáállása nem zavart. Koda miatt jöttem csak vissza.

Rosszul éreztem magam, amiért fizetést kaptam a takarításért, pedig valójában nem sok takarítani való volt. Az egyetlen szabály az volt, hogy távol kell maradnom Kalen szobájától. Így azonban csak a mosogatás és a mosás maradt minden napra. Ettől függetlenül a ház elég tiszta maradt. Mégis úgy döntöttem, hogy minden nap felporszívózok, összesöprök és felmosok, amíg Koda szunyókál délután. Esküszöm, Koda egy bomba robbanását is képes lett volna átaludni. Nem akartam, hogy amikor Koda elkezd kúszni-mászni, azt egy koszos padlón tegye.

Szerdán megkérdeztem, hogy kertészkedhetnék-e, és kitakaríthatom-e a fészert az udvaron. Kalen azt mondta, hogy a kerttel foglalkozhatok, de a fészerben nincs tenni való.

Csütörtökre elfogyott a szerencsém. Addig sikerült nagyjából elkerülnöm Kalent, amikor hazaért, és kijutnom a házból, mielőtt eszébe jutott volna, hogy elvisz a buszmegállóba. Csütörtök este azonban éppen a szobájába vitte Kodát, hogy lefektesse, és sikerült eljutnom a bejárati ajtóig, amikor utánam szólt: – Ha kimész azon az ajtón, baj lesz. Hazafelé már szemerkélt az eső. Elviszlek a buszmegállóba, vagy még jobb, haza viszlek. Csak adj pár percet, hogy átöltöztessem, és beültessem a kocsiba Kodát!

– Nem, igazán...

– Egy szót se többet, Mena! – nézett rám dühösen.

Mire beletörődve válaszoltam: – Rendben.

Szerencsére, miután kitett, nem várta meg míg felszállok a buszra, mert haza akarta vinni Kodát. Húsz perc séta volt onnan, mire visszaértem a kocsimhoz. Pénteken ismét így tett, pedig zuhogott az eső. Mire a kocsimhoz értem, már csuromvizes voltam, reszkettem, és csontig átfagytam.

Hogy átmelegítsem magam, olyasmit tettem, amit már nagyon régen nem. Hanyatt feküdtem a hátsó ülésen, egyik lábamat a padlóra tettem, a másikat pedig az ülés tetejére. A sarkam a háttámlának támasztottam. Nevetségesen nézhettem ki. Még soha nem éreztem késztetést arra, hogy megérintsem magam a kocsiban, de nem tudtam megállni. Végigsimítottam a pizsamanadrágom elején. Lassan becsúsztattam a kezem, és csak kapkodtam a levegőt a hűvös érintéstől. Mégis haladtam tovább lefelé. Már teljesen benedvesedtem, aminek biztos valami köze van egy bizonyos férfihoz, akinek dolgoztam. Miközben ívbe feszülve ziháltam és nyögtem, az ujjamat fel-le, be és ki mozgattam, valamint a csiklómat simogattam, két acélszínű szem képe villant az agyamba. Szemek, amelyek kemények, forrtak a vágytól, és engem akartak. Az orgazmusom olyan heves volt, amilyet eddig még nem éreztem, és szerencsére teljesen kimerített.

Amikor másnap felébredtem, meglepődve tapasztaltam, hogy nem fáztam meg. Egész hétvégén a kocsiban maradtam, és megettem az összes megmaradt gyümölcsöt és zöldséget, hogy megelőzzem a betegséget. Nem állt szándékomban kimenni ebbe a szörnyű időbe.

Magányomban azok az acélos szemek folyton felbukkantak ostoba elmémben.

Hétfőn úgy döntöttem, hogy autóval megyek Kalenhez, mielőtt még megismétlődik a pénteki nap, mert még mindig esett az eső, és mosnom is kellett. A pénteki ruháim még mindig nyirkosak voltak, és bűzlöttek a kocsiban. Miután hátul leparkoltam, távolabb Kalen kocsijától, nehogy benézhessen az enyémbe, a hátsó ajtón keresztül sétáltam a házba.

Kalen a konyhában etette Kodát, tejben összetört Weetabixel. Úgy tűnt, Kalen jól kezelte a változást Koda ételeiben. Csak gondoskodnom kellett róla, hogy ez így is maradjon.

– Jó reggelt! – köszöntem az ajtóból, és kipirult az arcom az emléktől, hogy megérintettem magam, miközben a főnököm szemei jártak a fejemben.

Kalen morgott, majd rám nézett. – Szarul nézel ki! Aludtál az éjjel?

Sóhajtva lehajtottam a fejem, és a padlót bámultam a döbbenettől, hogy ennyire bunkó volt. Komolyan ezt mondta? Ezek után teljesen meglepődtem, hogy a viharba bukkanhatott fel a nyomorult fantáziámban. Meg kellett nézetnem a fejemet.

Valójában nem sokat aludtam. Előző éjjel heves szél fújt, és minden neszre felébredtem.

– Látom elbűvölő vagy, mint mindig – motyogtam, figyelmen kívül hagyva a megjegyzését. – Judy átvészelte?

– Igen, jól van. – Újabb falatot tartott Kodának, de ő elfordította a fejét a kanáltól, és morgolódni kezdett. – Tegnap óta ezt csinálja.

Kodához sétáltam, és a homlokára tettem a kezem. – Kicsit forrónak tűnik. Lehet, hogy elkapott valamit.

– A francba!

Gondolkodás nélkül Kalen vállára téve a kezem azt mondtam: – Nem lesz semmi baja! Majd mi vigyázunk rá. – Amikor Kalen a kezemre pillantott, gyorsan elvettem, és hátrébb léptem.

Az elmúlt hét során észrevettem, mennyire odafigyel Kodára. Minden apró dolog miatt aggódott. Azon gondolkodtam, hogy ez talán azért van, mert történt valami Kalen feleségével. De rájöttem, hogy túlléptem egy határt, amikor megérintettem.

Jóképű férfi volt. Őrült az a nő, aki ezt nem látta. De az a hideg fal, amit maga köré épített, elég volt, hogy tudjam, kerülnöm kell, különben leharapja a fejem. Nem azért voltam ott, hogy neki segítsek; az én feladatom Koda gondozása volt.

A hűtőhöz lépve elővettem Koda vizes palackját, közben beszéltem: – Ha bármi változás lesz Koda állapotában, hívlak! – Mivel tudtam, hogy nem kapok választ, a konyhában foglalatoskodtam, amíg ő elbúcsúzott a fiától. Miután elment, odamentem Kodához, és felvettem az etetőszékből.

Koda a szokásosnál csendesebb volt, és a mellkasomra hajtotta a kis fejét. Határozottan elkapott valamit.

A nap végére Koda egyre ingerlékenyebb lett. Eldugult az orra, és vörös lett a szeme a könnyektől. Utálta, amikor megtöröltem az orrát, de azt még jobban, hogy nem kapott levegőt, amikor az alvásidőnél megkapta a cumisüvegét. Egyáltalán nem tudott aludni. Nem volt étvágya, és csak puha dolgokat fogadott el, amire akkor jöttem rá, amikor ellökte magától a kedvenc kekszét. Kétségtelenül fájt a torka.

Szegény fiú.

Ötkor felhívtam Kalen-t, mert miután használtam a számítógépét, összeírtam mire lesz szüksége Kodának a megfázás miatt.

– Szia!

– Kalen, Mena vagyok. – Bosszúsan sóhajtott, mire folytattam, mielőtt még bármit is mondhatott volna. – Koda megfázott. Tudnál neki venni pár dolgot?

– Basszus! Igen, mit?

– Inhaláló gélt babáknak, párásítót, a patikában kell lennie, és szükségünk lesz egy orrszívóra is.

– Értem! Hamarosan jövök – mondta, aztán letette a telefont.

Visszamentem Kodához, felkaptam a földről, és a térdemre ültettem. Azonnal hozzám bújt. – Apu hamarosan hazaér kicsim, és hoz majd olyan dolgokat, amik segítenek. – Szívás, hogy egy nyolc hónapos babának nem adhatok mindenféle gyógyszert, ami segíthet a fájdalmain, de ha egy-két napon belül nem javul az állapota, megkérhetem Kalent, hogy vigye orvoshoz.

Hallottam, amikor megállt az autóval, majd pillanatokkal később nyílt a bejárati ajtó. – Már megint nem zártad be! – morogta, majd odasétált hozzánk, és lehajolt, hogy megcsókolja Koda arcát. – Szia, haver! – suttogta olyan gyengéden, amitől átmelegedett a szívem.

Megköszörültem a torkomat, és közöltem vele: – Igazából nem rég nyitottuk ki neked, mivel odakint még mindig zuhog. – Egy állemelést kaptam válaszul, miközben hátralépett. Láttam a szemében az aggodalmat a fia miatt. Felállva mondtam: – Majd felvisszük a cuccokat a szobájába. Ma nem sokat aludt, mert az orra teljesen eldugult. Azt hiszem, kemény éjszakája lesz. Mi lenne, ha csinálnék neki egy jó meleg levendulás fürdőt. Az majd megnyugtatja, addig te beállítanád a párásítót?

– Persze.

Koda legalább a fürdést élvezte. Utána betekertem egy törölközőbe, és visszatértem Koda szobájába, ahol már ott várt Kalen frissen zuhanyozva. A párásítót már beüzemelte. Kodát a pelenkázóasztalára helyezve gyorsan felöltöztettem a hálóruhájába, nyitva hagyva az elejét.

– Ideadnád az inhaláló gélt? – kérdeztem, a kezemet nyújtva. Beletette. Kinyitottam a fedelet, és megkértem Kalent, hogy tartsa nekem a tégelyt, amíg én az ujjaimmal kikanalaztam belőle egy keveset. Óvatosan bedörzsöltem vele Koda mellkasát, majd az oldalára fordítva egy kicsit a hátára is kentem, miközben Kalen csendben figyelt.

– Hm, most jön a neheze! – Összerezzentem.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Kalen.

– Vigyáznál rá, amíg megmosom a kezem? – Bólintott. Mikor visszaértem, Kalen a fia fölé hajolva halkan beszélt hozzá. – Oké – kezdtem, majd kinyitottam az orrszívó dobozát. – Vagy te csinálod, vagy fogod a fejét.

– Mi a fenét fogunk csinálni ezzel a vacakkal?

Nyilvánvaló, hogy még nem látott korábban orrszívót. Rámutattam a kis végére, és elmagyaráztam: – Ezt a végét bedugjuk Koda orrába, és amikor ezt a végét összenyomjuk, az kiszívja a taknyot.

Komikus volt látni, hogy Kalen rögtön elsápadt. – Te most szórakozol velem, ugye?

Megráztam a fejem, és az alsó ajkamba haraptam, hogy ne nevessek, majd azt motyogtam: – Nem.

– Ez több szempontból is helytelen. Nem fogom ezt tenni, és azt sem hagyom, hogy ezt tedd a gyerekemmel! – morgott, és úgy lépett Koda elé, mintha fenyegetést jelentenék.

A szememet forgatva kérdeztem: – Akarod, hogy Koda kapjon levegőt?

– Természetesen! – válaszolta durván.

– Akkor muszáj ezt csinálnunk! Nem tudja még kifújni az orrát, Kalen. Szüksége van a segítségünkre.

– Bassza meg! – Felbámult a plafonra, majd az orrszívóra. – A kurva anyját!

– Kalen?

– Oké. Kurvára rendben. De azt nem tehetem... nem fogom megtenni! – Úgy mutatott az orrszívóra, mintha az egy meleg pornóújság lenne.

– Majd én csinálom, de neked kell mozdulatlanul tartanod a fejét – mondtam. Bólintott, és a pelenkázó mellé lépett. Koda valószínűleg megérezte, hogy valami készülődik, mert sírni kezdett. – Semmi baj, édes kisfiam! Segítünk neked!

 Egy megnyugtató mosollyal Koda fölé hajoltam, miközben Kalen gyengéden a kezébe vette a fia fejét. Az orrába helyezve a szívó végét, gyorsan megnyomtam a pumpát.

Kalen szárazon öklendezett, majd újra felszisszent.

Koda annyira meglepődött a hangtól, hogy abbahagyta a sírást.

Amikor a másik orrlyukába dugtam, Koda küzdeni kezdett. Kalenre pillantva láttam, hogy az arca kicsit zöld, és elfordította a fejét. – Tartsd nyugton, kérlek!

– Csak csináld már! – morogta, de elég stabilan fogta Koda fejét, így újra megszívtam. Koda újra felsírt

Kalen keze eltűnt, és újabb száraz hörgés hallatszott mögöttem.

– Jól vagy? – kérdeztem nyilvánvaló humorral a hangomban, miközben felkaptam Kodát, hogy megvigasztaljam. Megfordulva láttam, hogy Kalen összegörnyedt, a térdén támaszkodva próbál mélyeket lélegezni az orrán keresztül.

Kuncogás tört fel belőlem. Nem tudtam abbahagyni. Látni, ahogy a kemény Kalen így reagál egy kis takony miatt, a legviccesebb dolog volt, amit valaha láttam. Hamarosan Koda is velem együtt nevetett. Nem mintha tudta volna, hogy az apukáján nevetünk.

– Te nőszemély! – ugatott Kalen. Elhallgattam, mert biztos most jutott eszébe, hogy ő egy kemény csávó, amitől újra felhúzta magát, mire ismét kuncogni kezdtem. Kalen felegyenesedett, és rám bámult. – Ez volt a legbetegebb dolog, amit valaha láttam, pedig láttam már sok szart az életemben! – A szám elé kaptam a kezem, hogy megpróbáljam abbahagyni a nevetést. Kalen szája megrándult. – Ne nevess már rajtam! – Nem tudtam abbahagyni. A kép folyamatosan felbukkant a fejemben. Felnyögött, megrázta a fejét, és... csak nem egy kuncogás volt? De az volt. Hátravetett fejjel felnevetett. Valójában abba kellett hagynom a nevetést, csak hogy nézhessem őt. Gyönyörű látvány volt.

– Jézusom, ezt a szart soha nem mondhatod el senkinek! Majdnem elhánytam magam a kurva életbe! – Megrázta a fejét, és Kodáért nyúlt, aki kimerültnek tűnt. Koda egyenesen az apja karjába ugrott, és megragadta a szakállát. – Kérlek, mondd, hogy nem kell ezt csinálnom az éjszaka!?

Megvontam a vállam. – Nem vagyok benne biztos. Úgy tűnik, hogy most segített rajta. Biztos, hogy már készen áll a lefekvéshez, amint megkapta az üvegét.

– Igazad van. – Bólintott, és lenézett Kodára, aki a mellkasának támasztotta a fejét. Egy mellkasra, amely kemény volt. Egy mellkasra, amire eddig nem is figyeltem fel. Ami egy olyan mellkas, amire nem kellett volna odafigyelnem, vagy törődnöm vele. – Krisztusom remélem, hogy ezt nem kell megismételnünk! Nem hiszem, hogy egyedül képes lennék rá. – Felnézett rám. Szerencsére már az arcát néztem. – Van már telefonod? Csak arra az esetre, ha szükségem lenne rád, hogy... á, vissza gyere, és újra megcsináld ezt a beteges szart?

Mosolyogva forgattam a szemem: – Visszajönnék segíteni, de nem, még nincs telefonom. – Majd lesz, amint eljön a fizetésnap, ami pénteken volt.

– Szükséged van rá! Egy nőnek sem lenne szabad telefon nélkül mászkálnia.

– Úgy lesz! – Bólintottam. Egymás szemébe néztünk. El kellett volna fordítanom a fejem, mert közömbösnek kellett tűnnöm. Nem tetszett, hogy hirtelen megbabonázott, amikor az acélos szemei ellágyultak és megteltek melegséggel. Amikor az arca nyugodt volt, és nem mogorva. De mivel nem fordultam el, így persze láttam, amikor összerezzent, és az arca visszaváltozott a kemény, általam ismert Kalenre.

Előbb kellett volna elfordulnom.

Akkor nem éreztem volna a fájdalmat, amikor a felső ajka undorodva felhúzódott.

Az ajtó felé indulva még visszaszóltam: – Jobb, ha megyek! Holnap találkozunk, és sok szerencsét éjszakára!

– Elvigyelek? – A hangja megint hideg volt, ami elárulta, hogy szerinte csak teher vagyok.

– Nem, kocsival jöttem. Hátul álltam meg. – Mivel gyorsan el akartam menni, még Kodától sem köszöntem el. Inkább kisétáltam a szobából, majd ki a házból a zuhogó esőbe. Szerencsére aznap már mostam pár adagot. A kocsiban volt tiszta és száraz ruhám, amibe átöltözhettem, amikor visszaparkoltam a helyemre.

Aznap éjjel ismét nyugtalanul aludtam. Aggódtam Koda miatt, és reméltem, hogy Kalen jól kezeli a helyzetet. Ami még foglalkoztatott, az Kalen gyors viselkedésbeli változása volt. Mintha egy pillanatra elfelejtette volna, hogy nem kedvel. Tudtam, hogy másnapra visszatér a szokásos rideg énjéhez. Miért rejtegette ezt a részét? Akármi is volt az oka, emiatt mélyen legbelül veszteséget éreztem. Hiányoltam azt a részét, amikor gondtalan volt, ahol nem gyötörték mély, sötét gondolatok.

De tudtam, hogy ez ellen semmit sem tehetek.

 

*

 

Igazam volt. Kalen másnapra újra a régi önmaga volt. Estére Koda már sokkal jobban érezte magát, és csak négy napba telt, mire az édes kisfiú visszanyerte a pimaszságát. Úgy tűnt, hogy a betegség felébresztett valamit Kodában, mert alig egy héttel később arra léptem be, hogy Koda felém kúszik.

Zihálva térdeltem le, és boldogan sírtam, miközben a kezemet magam előtt összecsaptam. – Nagyon ügyes vagy, kölyök! Nézzenek oda, lassan elindulsz!

Egyenesen hozzám kúszott, felkaptam és szorosan magamhoz öleltem. – Csodálatos vagy, kisember! – Mosolyogva felnéztem, és – nem meglepő – Kalen fintorogva nézett rám. Ezután gyorsan kiment az ajtón. Hozzászoktam a mogorvaságához, bár nem volt könnyű. Valahányszor megláttam, csak sóhajtottam, mert nem értettem, miért ilyen ellenséges velem. Hát, nagyjából értettem. Úgy tűnt, Kalen gyűlölte, amikor azt látta, hogy kimutatom a szeretetem a fia felé, de nem tudtam leállítani magam egy gonosz pillantás miatt. Büszke voltam a kisfiúra, akit megismertem és akivel törődtem, így teljesen természetesen mutattam ki Kodának, hogy mennyire csodálatosnak tartom.

Hamar kiderült, hogy Koda mindenbe szeretett belenyúlkálni, amibe csak tudott. Egészen addig, amíg Kalen haza nem jött még több gyerekbiztos zárral, amit szinte mindenre felszerelt.