Prológus - 1. Fejezet

 

Prológus

 

Dive

 

Fordította: Sweety

 

Elállt a lélegzetem Simone-tól, amikor először megláttam a bárban. Semmit sem akartam jobban, mint hogy a pokolian szexi lábai a derekam köré fonódjanak, és mélyen belé temetkezzek. Aznap este belekóstolhattam. Csak egy csók volt, ami felrobbantotta az elmémet és majdnem elélveztem. Attól kezdve függő lettem.

Aztán elszúrtam az egészet, amikor nem dőlt be azonnal a trükkjeimnek. Elmentünk pár randira, ahol persze a farkam vezette az agyamat, mint mindig. Amikor a harmadik randi után sem történt semmi, már az agyamra ment, és úgy gondoltam csak szórakozik velem.

Még ha az agyam, mármint az igazi agyam, nem a farkam, azt is súgta, hogy ő nem olyan lány, én mégis kerestem egy benedvesedett lyukat, amibe bele merülhettem. Amikor rájött, azt mondta, hogy menjek a picsába. Nyilvánvalóan tudta, hogy nőcsábász vagyok, ezért amikor elkezdtük, esélyt adott nekem, hogy bizonyítsak azzal, hogy randizom, és hűséges maradok. Mindent elszúrtam a farkam miatt.

Amikor rájöttem, hogy sokkal jobban tetszik, mint gondoltam, már túl késő volt. Úgy tűnt, az eszem a megszállottja, ezért hagytam, hogy egy hónapig nyalogassa a sebeit, aztán gőzerővel belelendültem, hogy az enyém legyen. Meg kellett győznöm, hogy vége a csajozós korszakomnak.

Imádkoztam, hogy amíg hajlandó nem lesz széttárni a lábait, addig a nadrágomban tudjam tartani a farkam.

Az egyetlen probléma, hogy imádtam a szexet. Kurvára vágytam rá. Ha csak tehettem, reggel, délben, és este is csináltam. Azt akartam, hogy a punci íze egész nap a nyelvemen legyen. Az érzés, amikor elélveztem, fantasztikus volt. A pokolba is, minden alkalommal alig vártam, hogy elélvezzek, mert a kielégülés békés és mámorító volt.

A szex volt a drogom, amiből nem tudtam eleget kapni.

Akárhogy is, rohadtul büszke lehettem magamra. Miközben egy hónapig cserkésztem Simone-t, sikerült elérnem, hogy a kezem és a farkam a legjobb barátok legyenek. Soha életemben nem használtam még ennyi síkosítót, mert nem akartam, hogy a túl sok dörzsölés fájdalmas legyen.

Simone hamar rájött, hogy komolyan gondoltam. Nem tudta nem észrevenni, hiszen mindenhol az arcommal találkozott. A zaklatója lettem. Bárhová ment, mindenhol ott voltam egy-egy kacsintással, mosollyal, vagy valami szellemes megjegyzéssel.

Ez jó pár hónapig tartott.

Mikor a legjobb barátnője, Josie átélte az apjával történteket, majd azt, amikor Pick majdnem meghalt, úgy gondoltam, hogy esélyt ad nekem, hogy megvigasztaljam. Persze bizonyos értelemben az volt a terv, hogy bekerüljek a szívébe, ahonnan nem tudna többé kitaszítani. De nem sikerült.

Csak négy hónappal azelőtt, hogy Willow megjelent a legjobb barátom életében, sikerült végre áttörést elérnem Simone-nal.

Ez a nap örökre bevésődött az agyamba, mert ezen a napon a legjobb szövegemet használtam. A kedvenc kávézójában állt sorban az órái előtt. Fáradtnak tűnt, a szokásosnál is fáradtabbnak, de még így is kibaszottul lenyűgöző volt. Besétáltam és beálltam mögé. Amikor a vállára támasztottam az állam, egy pillanatra megfeszült, vett egy mély lélegzetet. Azonnal megnyugodott, nekem dőlt, és várta, hogy mit fogok mondani.

Így volt ez az elmúlt hónapban is. A teste végre vágyott az érintésemre. A vigyora és a kuncogása is azt sugallta, hogy már kezd belefáradni az ellenkezésbe. A sármomnak nem tudott ellenállni, ami kurvára működött.

Nem tudtam, hogy a következő mondatom, valami hülye oknál fogva, működni fog, amivel visszahozhatom őt az életembe, utána meg az ágyamba. Megharaptam a fülcimpáját, és a fülébe suttogtam: – Ha négykézlábra ereszkednék, megfejnél, mint egy tehenet?

Nevetése hangos, felszabadult és humorral teli volt. Megfordult, átkarolta a nyakam, és magához húzott egy farokkeményítő csókra.

Amikor elhúzódott, úgy vigyorogtam, mint egy bolond.

– Ha csak ennyi kellett volna, már rég mondtam volna valami hülyeséget.

Kuncogott, megsimogatta az arcom, és azt mondta: – Minden hülyeség, amit mondasz. De kezdek függővé válni tőle.

– Hála a fasznak, mert a legjobb húzásaimat neked tartogattam.

Felhorkant. – Nos, ha ezek voltak a legjobb húzásaid, akkor jobb, ha megmutatom, mennyire értékelem az idiotizmusodat.

Duzzogva motyogtam: – Én pedig értékelném, ha megmutatnád, mennyire imádod, ami kijön a számon.

Az arckifejezése megváltozott. A szívem egy nagyot dobbant, amikor gondtalan mosolya lehervadt az arcáról, és helyette rácba szaladt a homloka. Az arcomat kutatta. Fogalmam sincs, hogy megtalálta-e, amit keresett, de azt mondta: – Nem csak azt imádom, ami kijön a szádon, Kalen Brooks. Imádlak téged. Köszönöm, hogy megmutattad, hogy én is érek valamit.

Rajtam volt a sor; hogy eltűnjön a mosolyom. – Mindig is így volt.

Elmosolyodott. – Csak sokáig tartott, mire észrevetted.

Szememet forgatva kacsintottam. – Soha nem mondtam, hogy a legélesebb kés vagyok a fiókban.

Kuncogott. – Ó, ezt már tudom.

– Pimasz kislány! – Megpaskoltam a fenekét.

Egy torokköszörülés hallatszott mögöttünk. – Ti ketten előrébb mentek és rendeltek, vagy mindenkit feltartotok, és tovább rontjátok a kedvünket?

Feszülten néztem hátra a vállam fölött, és rá meredtem. – Azt csinálok, amit akarok, mert visszakaptam a nőmet. Csak azért, mert neked nincs, ne légy faszfej!

A csávó tágra nyílt szemekkel maga elé emelte a kezét.

– Minden rendben, folytasd csak, amit csinálsz.

– Úgy lesz! – vicsorítottam.

– Nem lehet – mondta Simone. Ránéztem, kaptam egy gyors csókot, majd hátralépett. – Úgyis órára kell mennem. Menj csak, majd később találkozunk!

Felvont szemöldökkel kérdeztem: – Nálam? Majd főzök valamit.

A kis kuncogása édes volt, és ettől a farkam még keményebb lett. – Mi lenne, ha hoznék valami rendelt kaját? Hallottam a főztödről. Nem akarok ételmérgezést.

A pokolba is, bassza meg Pick, amiért rajtakapott, hogy kihányom a belem, miután romlott kagylót ettem. A szemétláda gyorsan elmesélte mindenkinek, és kétségtelenül Josie elmondta Simone-nak.

– Ha eljössz, leszarom, hogy mit eszünk.

Pimaszul elvigyorodott. – Ó, nagyon remélem, hogy elmegyek.

Felnyögve, még egyszer keményen megcsókoltam, és kisétáltam, mielőtt még letolnám a nadrágom, és megpróbálnám valahogy beledugni a farkamat.

Amikor kiléptem a kávézóból, megújult lendülettel indultam el. Bassza meg, ha ez a szerelem, akkor teljesen benne voltam. A francba, egyfolytában vigyorogtam, mint egy idióta. De a pokolba, ha bárki beszólt volna ezért, biztos megmondanám, hova menjenek.

Boldog voltam.

Végre kibaszottul boldog voltam.

Mivel szabadnapos voltam, egyenesen hazamentem, hogy kitakarítsam a disznóólamat.

A garázs, ami a Hawks telephelyén volt, forgalmas volt. Annak ellenére, hogy Pick és Billy végül Josie szarsága után kezdett, még mindig nyüzsgött a régi és új vásárlóktól. Ami megmagyarázta, miért volt koszos a házam.

Hét körül Simone megjelent egy pizzával. Jó volt a házamban látni őt, és hogy otthonosan érzi magát, mert már a lelki szemeimmel láttam, amikor beköltözik, és az összes csajos szarsága ott hever mindenfelé.

Miután ettünk, leültünk a nappaliban. Nem sok minden volt a házban. Igazi legénylakás volt. Azok a legfontosabb dolgok voltak benne, amikre szükségem volt: egy tévé, egy kanapé, egy ágy és egy fürdőszoba. De úgy tűnt, Simone-t ez nem zavarta; összegömbölyödött mellettem, miközben véletlenszerű műsorokat néztünk a tévében beszélgetés közben.

– Itt maradsz éjszakára! – rendelkeztem.

– Tökéletes tervnek hangzik – vigyorgott.

Öt hónapig kurva jó volt a kapcsolatunk.

Szerelmesek voltunk.

Ezt minden este elmondtuk egymásnak, amikor átjött hozzám.

Csak az idő nem nekünk dolgozott. Őt lefoglalta az egyetem, engem pedig a munka. Mindketten fáradtak voltunk, de minden este, amikor itt maradt, gondoskodtam arról, hogy a nőm tudja, mit érzek iránta.

Öt hónapig volt az életemben, mielőtt minden tönkrement. Tudtam, hogy valami nincs rendben, amikor nem akart senkinek sem beszélni kettőnkről. Senki sem tudott a kapcsolatunkról. Titokban akarta tartani, hogy megnézze, hogyan alakulnak a dolgok. Megértettem, mert én voltam az, aki elszúrta első alkalommal. Pontosan tudta, hogy én benne vagyok, de úgy tűnt, hogy ő valamiért nem.

Egy hónappal azután, hogy Willow felbukkant, és a Dodge-dolog történt, megváltozott a helyzet. Biztos voltam benne, hogy amikor Willow beköltözött hozzám, azt gondolta, hogy nemcsak a házamba, de az ágyamba is besurrant valaki. Basszus, úgy éreztem magam, mint egy olcsó kurva, de Simone kedvéért tettem. Titokban tartottam a kapcsolatunkat, és a végén nem kaptam semmit. Egyik este nem jött, és nem tudtam, mi történt. Hogy tettem-e valamit.

Próbáltam küzdeni a nőmért. Felhívtam. Elmentem hozzá. Megkérdeztem Josie-t; akinek fogalma sem volt semmiről. Megkérdeztem Naryt, aki odaköltözött, de senki sem tudta, mi történik. Több időt töltött a családjával, mint a lakásban Naryvel. A végén még Josie-t is kerülte.

Ez öt hónapon keresztül tartott.

Akkor az életem, a szívem, és minden kibaszott dolog tönkrement.

 

Első fejezet

 

Dive

 

Fordította: Sweety

 

A fejem a motorháztető alatt volt a Hawks garázsában, amikor megcsörrent a telefonom. Figyelmen kívül hagytam, és folytattam, amit csináltam, arra gondolva, hogy majd üzenetet hagy. Be kellett fejeznem, mert az ügyfél még aznap visszajön a szaros autójáért. Aztán eszembe jutott, hogy leszidtam Willow-t, amiért egyáltalán bevállalta ezt az autót. Viszont mindig megesett a szíve a szerencsétlenektől, és az öregasszony rábeszélte Willow-t, hogy elvihesse a szaros kocsiját a szervízbe. Többre volt szüksége, mint szervizelésre; meg kellett volna semmisíteni.

Megint csörgött a telefonom.

Aztán megint.

És megint.

– Bassza meg! – káromkodtam, elővettem a rongyot a hátsó zsebemből és megtöröltem a kezem, miközben a pulzusom ezerrel száguldott. A pokolba is, mindenképp fel kellett vennem, hátha a faszfej Baxterrel kapcsolatos. Minden testvérem itt dolgozott a garázsban, szóval semmi baj nem lehetett.

A szívem lelassult.

Ahogy újra csörögni kezdett, beleszóltam: – Csá!

– Josie, ne! – kiáltotta Simone a háttérben. Megfeszültem, a szívem ismét felgyorsult, és az állkapcsom összeszorult az aggodalomtól.

– Josie, mi folyik itt? – kérdeztem durván. Josie emberei, Pick és Billy letették a szerszámokat, és elindultak felém.

– Dive, azonnal ide kell jönnöd Simone-hoz! Valamit el kell mondania neked. – Szelíd hangja a mondat végére már remegett.

Jézusom! Ha valaki bántotta Simone-t, le fogom szúrni azt a rohadékot.

– Mindjárt ott leszek – válaszoltam, majd a hívást megszakítva a telefonomat a farmerom hátsó zsebébe dugtam. A várakozó férfiakra pillantva mondtam: – Josie jól van, de azt akarja, hogy menjek át Simone-hoz.

– Mi is jövünk, a biztonság kedvéért – mondta Pick, és a mellette lévő padra dobta a kéztörlő rongyát. Tudtam, hogy nincs értelme vitatkozni vele, sőt még Billyvel sem, ha Josie-ról van szó.

Miután szóltunk Dodge-nak, hogy lelépünk, elindultunk kifelé. Baszakodni akart, hogy nem mehetünk el mindannyian, amíg nem tájékoztattam a telefonhívásról. Így végül csak bólintott. Megtelt a szeme aggodalommal, aztán mogorván megszólalt: – Hívj, ha szükséged van rám!

Felpattantunk a motorjainkra, azok pedig életre keltek. Az út mintha tovább tartott volna, mint általában. A kezem egész úton izzadt; a szívem hevesen dobogott, és a fogaim kurvára fájtak, ahogy egyész úton összeszorítottam őket. Azon aggódtam, hogy mi a fene történhetett. Végül megálltunk Simone háza előtt. Egyszerre szálltunk le mindannyian, és felsiettünk a második emeletre. Éppen amikor dörömbölni akartam az ajtaján, az kinyílt. Josie lépett ki, a szeme vörös volt a sírástól. Egyenesen Pickhez ment, és a mellkasába temette az arcát, miközben Billy megfeszült testtel és nyugtalan szemekkel mögé lépett.

– Mi a fasz folyik itt? – morogtam.

– Dive? – kérdezte Simone odabentről.

Josie felém fordult és szomorúan elmosolyodott. Ekkor már tudtam, hogy valami nagy bajról lehet szó. Megfogta a csuklómat, és megszorította. – Légy vele kíméletes! – könyörgött Josie.

Mereven bólintottam, leráztam a szorítását, és beléptem a nappaliba. Billy becsukta utánam az ajtót, ők kint maradtak. Ekkor lépett elő Simone a konyhából. Kisírt szemekkel, apró, szégyenlős mosollyal nézett rám. Megemeltem felé az állam, majd lenéztem.

Tágra nyílt a szemem, az állam pedig leesett. A döbbenet megdermesztett. – Felcsináltak. – Hatalmas volt a hasa, és a kanapé felé totyogott. Lassan ereszkedve ült le.

– Mielőtt megkérdeznéd, te vagy az apa. – Összerezzent, amikor a tekintetem sötéten csillogott felé.

A testem elernyedt. A kezemet összeszorítva, a térdem megingott, amíg stabilizáltam magam. Helyette düh lobbant bennem. – És úgy döntöttél, hogy így mondod el nekem? – préseltem ki a szavakat az összeszorított fogaimon keresztül.

A hasára nézett, és megsimogatta. – Sajnálom, Kalen!

A hajamba túrva, megrángattam a tincseket. Aztán a levegőbe emeltem a kezem. Dühös voltam. Kurvára frusztrált voltam. Az egésznek semmi értelme. – Miért tűntél el? Miért tetted ezt velem, amikor az én gyerekemről van szó? Ott lehettem volna melletted egész idő alatt! Segíthettem volna, és támogathattalak volna. De elfutottál, aminek nincs semmi értelme, mert tudtad, hogy szeretlek. Tudtad, hogy azt akartam, hogy örökké együtt legyünk. Mi a faszért futottál el?

Könnyek csorogtak végig az arcán, miközben az alsó ajka megremegett, és rájöttem, hogy nem fogadtam meg Josie tanácsát, hogy legyek kíméletes vele. Hogy lehetnék az, amikor épp most tudtam meg, hogy apa leszek egy olyan nőtől, aki annyira önző, hogy kizárt engem a terhességéből, amit én is átélhettem volna? Hogy lehetnék, amikor a nő, akit szerettem, kirekesztett, eltaszított, és épp most alázott meg?

– Elmondtad volna, ha Josie nem szól?

Megtörölte az arcát, és megrázta a fejét. – Nem.

Úgy éreztem szétesek a fájdalomtól. A gyomrom összeszorult, majd felfordult. Kibeleztek. Teljesen kibeleztek. – Miért?

Megvonta a vállát. – Nem hittem, hogy akarod.

Felvettem a mellettem lévő képkeretet, és a falhoz vágtam. Ezután gyorsan csípőre tettem a kezem, nehogy falhoz vágjak mást is. Összerezzent, amikor felordítottam: – Hogy gondolhattad ezt, amikor teljes szívemből szerettelek?

Becsapódott mögöttem az ajtó. – Testvér? – szólt Billy.

– Jól vagyok! – vicsorogtam. – Semmi baj! Minden kibaszott rendben van!

Miközben kifelé indultam, hogy megnyugodjak, Simone fájdalommal teli hangját hallottam: – Kalen, kérlek! Kérlek, annyira sajnálom! Tudom, hogy rosszul csináltam ezt. De esküszöm, hogy azért tettem, hogy megmentselek! – Felé pördülve láttam, ahogy azzal küzd, hogy felálljon. Nehéz volt küzdeni a késztetéssel, hogy oda ne menjek segíteni. Még mindig szerettem őt, ezért is volt ilyen nehéz lenyelni ezt a hazugságot. Csináltunk egy gyermeket, valami nagyon értékeset, de ő félredobta az érzéseimet. Egyáltalán nem számítottam neki ebben a helyzetben. Az önzősége miatti dühtől összeszorítottam a fogaimat.

Természetesen tudni akartam volna róla. Ott akartam lenni minden lépésnél. Már így is annyi mindenről lemaradtam: amikor előszőr hallhatta a szívverést, az első képről a gyermekünkről, a baba növekedéséről. Bassza meg, mindenről. Gondoskodtam volna róla. Segítettem volna. De nem volt választásom, és ez nem csak, hogy kurvára felbaszott, de úgy éreztem, mintha kitépték volna a szívem.

Fájdalmas kiáltása visszazökkentett a gondolataimból, éppen akkor, amikor észrevettem a lábán lecsurgó nedvességet, ami tócsát képezett a padlón.

– A francba! – morogta Billy. – Josie! – kiáltotta.

Pick lépett be először a szobába. Amikor Josie követte, hallottam, hogy felzihál.

– Nem, nem, nem! Még túl korai! Hívd a mentőket! – parancsolta Josie, miközben Simone-hoz rohant. – Dive, vonszold ide a segged, és segíts neki! – Megrándultam, és a tekintetem Simone-ra siklott. A pániktól kerek szemekkel nézett rám.

Mellé lépve megfogtam a kezét, a másik kezemmel pedig megtámasztottam a hátát. – Gyere, kicsim! Menjünk ki a ház elé. – Minden dühöm elszállt, amikor láttam, hogy Simone megijedt.

– Dive – suttogta. Körmeit belém vájta, amikor egy újabb összehúzódás jött, és ismét felkiáltott. Miután lecsillapodott, ijedt, halk hangon mondta: – Túl korai. Nem kellene még jönnie. Nem akarom...

– Az orvosok majd mindent elrendeznek, kicsim. Lehet, hogy – basszus, halvány fogalmam sem volt erről – nem is tudom, talán téves riasztás vagy ilyesmi.

Elindultunk az ajtó felé, amikor hallottam, hogy Josie suttog: – Elmondtad neki? – A hangja feszült volt a szomorúságtól. Simone megrázta a fejét, Josie pedig felsóhajtott. A tekintetünk találkozott Simone feje fölött, és én csak fájdalmat láttam a szemében.

Mit nem mondott el nekem Simone?

Már leértünk a lépcsőn, amikor egy újabb összehúzódás miatt majdnem összeesett. Fájdalom ült ki az arcára, amit legszívesebben átvettem volna tőle. Bár alaposan elcseszte a dolgot, az érzéseim nem változtak iránta. A pokolba is, még a farkamat is a nadrágomban tartottam, mióta eltűnt az életemből, reménykedve, hogy visszajön. Most már nem lesz választási lehetősége; hiszen a gyerekünket várta. Ő az enyém volt, és jobb, ha ezt elfogadja.

Billy kint állt az úttest közepén, hogy leintse a mentőautót. Én a járgányomnak támaszkodtam, Simone a lábam között állt, nekem dőlve. Josie fel-alá járkált, Pick pedig a hátunk mögül figyelte feszülten a nőjét. Mindannyian feszültek voltunk és aggódtunk. Nem én voltam az egyetlen, aki szorongott, és azt kívántam, bárcsak sietne a segítség. Simone gyengének és fáradtnak tűnt. Lefogyott, pedig terhes volt. Sötét karikák jelentek meg a szeme alatt. Az egykor egészséges ragyogó bőre most sápadt volt, és erőtlenül támaszkodott nekem. A fejét a nyakamhoz döntötte, amíg egy újabb összehúzódás nem jött. Átölelve tartottam, miközben kapkodta a levegőt, de úgy tűnt, hogy minden egyes fájás egyre jobban legyengíti őt. Elöntött valami mélyebb aggodalom, amikor egyre jobban kezdett zihálni. A szeme egyre lejjebb csukódott, és az arca beesettnek tűnt.

Hála a fasznak, a távolból már hallatszottak a szirénák. Nem tarthatott sokáig, amíg a kórházba juttatjuk, és ott majd segítenek rajta, mert én nem tudtam.

– Jönnek, kicsim – mondtam, és megcsókoltam a homlokát. – Minden rendben lesz!

– Dive – suttogta Simone, remegő hanggal.

– Megjöttek – jelentette Billy. A vállam leereszkedett a megkönnyebbüléstől. Óvatosan a lábára állítottam Simone-t, és mögé léptem. Egy nő és egy férfi ugrott ki a mentőből, és felénk rohantak.

– Mi történt? – kérdezte a nő.

– Mi a faszt gondolsz? – kérdeztem vissza durván. El tudja végezni egyáltalán a munkáját?

– Casey – szólt a mentős fickó. Figyeltem, ahogy egymásra néznek, majd a Harley-kra siklott a nő tekintete. Megmerevedett, és visszasétált a mentőautóhoz, hogy kivegye a hordágyat, és odatolja.

– Dive, hadd vigyék Simone-t a kórházba! – mondta Josie megnyugtató hangon. – Tudják, mit csinálnak.

Rájuk bámulva mondtam: – Vele megyek!

– Ne! – kiabálta Simone.

– Ne kezdd, asszony! – vágtam vissza, miközben a hordágyra fektették.

– Kérlek, el kell hoznia valakinek a kocsimat. A kulcsok bent vannak, és szükségem lesz az autósülésre.

– Billy majd elintézi – préseltem ki magamból a szavakat az összeszorított fogaimon keresztül.

– Dive – kezdte Josie, a karomra téve a kezét. – Majd én elkísérem. Nem leszel messze mögöttünk, és ígérem, nem hagyom, hogy bármi baja essen!

Bassza meg! Nem akartam otthagyni, és nem értettem, miért akarja, hogy ne legyek vele a kórházig. Semmi értelme sem volt. De nem akartam Simone-t még jobban felizgatni. Az eltelt idő megviselte. Végül bólintottam, ekkor a nőmmel a hordágyon a mentőautóhoz rohantak. Még el sem indultak, már be is rohantam Simone lakásába, felkaptam a kulcsait, és kisiettem a kocsijához. Pick és Billy már a járgányukon ültek. Tudtam, hogy egész úton követni fognak.

A visszapillantó tükörben láttam, hogy Nary megállt a ház előtt. Billy odament hozzá, hogy elmondja mi történt. Elárultnak éreztem magam. Tudta, hogy Simone terhes a gyerekemmel, és nem szólt nekem? Nagyon reméltem, hogy nem. Már így is idegbeteg voltam, amit nem akartam Naryn levezetni. Volt neki elég baja.

Összeszorult a kezem a kormánykeréken, amikor a hátsó ülésen a bekötött kis autósülésre pillantottam. Jézusom, apa leszek! Én, apa. Az elmém nehezen tudta felfogni. Emellett valahol mélyen rettegés lüktetett az ereimben; mert Simone valamit eltitkolt előlem.

Valami baj volt a gyerekünkkel?

A mellkasom belesajdult erre a gondolatra.

A sürgősségi bejárat előtt kiugrottam, és az ajtókhoz rohantam. Pick a nyomomban volt. Amint kinyíltak az ajtók, már a pultnál álltam, és követeltem, hogy engedjenek be a nőmhöz.

Onnantól kezdve minden felgyorsult. Kurvára túl gyorsan.

Egy nővér bevezetett Simone szobájába. Josie már bent volt, és fogta a kezét. Két különböző orvos rohangált körbe-körbe, és gépekre kötötte a nőmet, miközben egy nővér a lábai között vizsgálta.

– Minden rendben? – kérdeztem. Minden mozdulat megállt egy pillanatra, és rám néztek. Aztán az orvosok és a nővér összenéztek.

Felsóhajtott és bólintott. – Úgy néz ki, minden rendben van a gyermekkel. Kicsit korai még, de mindenről gondoskodni fogunk.

Megemeltem az állam, amikor egy másik nővér jött be valami űrhajóhoz hasonlító kiságy-szerű izével. Rám mosolygott, és azt mondta: – Ez egy inkubátor. A gyermekének egy darabig ebben kell maradnia, amíg készen nem áll arra, hogy hazamenjen.

Morogva válaszoltam, majd megkérdeztem: – Szóval, jön a gyerek? – Kóválygott a fejem. Minden olyan gyorsan történt.

Elmosolyodott, de szomorú volt. – Igen, a gyermeke megunta a várakozást. Jönni akar, éspedig most.

A lábaim előbb mozdultak a nőm felé, minthogy eljutott volna az agyamig. Josie, aki a másik oldalon állt, sírt. Az ujjperceim kifehéredtek, ahogy magam mellett ökölbe szorítottam a kezem. Valami történt, amiről nem tudtam. De éppen amikor kérni akartam a válaszokat, egy újabb összehúzódás érte el Simone-t. A szemei lecsukódtak. A száját összeszorítva megfeszült.

A gyomrom összeszorult a fájdalmakkal küszködő Simone látványától. Bármit megtennék, hogy átvegyem tőle. Bassza meg! Frusztráltan a hajamba túrtam.

– Nem kéne nyomnia? – kérdezte Josie riasztóan magas hangon. Pánik támadt bennem.

Az orvos félrelökött, és rákiáltott Simone-ra: – Ne nyomjon, Simone! Kérem, csak hagyja, hogy császármetszést végezzünk!

Mi a fasz folyik itt?

Megrázta a fejét, és megnyalta száraz, repedezett ajkait. – Nincs értelme. Ezt mindannyian tudjuk. – Kinyitotta a szemét, és felkiáltott: – Dive!

Az orvos komoly arccal és szomorú szemekkel hátrébb lépett.

Aggódva álltam mellé. – Kicsim, mi folyik itt? – kérdeztem könyörögve.

– H-hívd ide Picket vagy Billyt Josie miatt, kérlek!

Felkaptam a fejem. – Miért?

– Nem jöhet be senki más! A szoba már így is túlságosan tele van – mondta a másik orvos, mielőtt Josie mellé lépett, és sztetoszkópját Simone mellkasához tartva meghallgatta a szívét.

Simone felhorkant. – Mit számít még egy, doki?

– Simone! – Az orvos felsóhajtott, és megrázta a fejét.

– Kérem! – könyörgött. – Szüksége lesz rá.

– Kinek lesz szüksége kire? – kérdeztem, baszottul összezavarodva.

Nem vettem le a szemem a nőmről, még akkor sem, amikor Josie lehajolt, és súgott neki valamit. Nem láttam, hogy bárki is elhagyta volna a szobát, de észrevettem, amikor Pick bejött. Azonnal a nője mögé állt.

Az állkapcsom már fájt, annyira szorítottam, de ez a fájdalom nyújtott valamennyi figyelemelterelést. A nővérek és az orvosok sürögtek-forogtak a szobában, miközben Josie állt, és szorosan fogta Simone kezét, de a testét Picknek döntötte. Pick átkarolta a derekát, miközben a nő teste remegett a zokogástól.

Simone erőtlenül megszorította a kezem. Visszanéztem rá. Fölmosolygott, de láttam az arcán a feszültséget. Megköszörülte a torkát. – Annyira sajnálom! – Könnyek potyogtak a szeméből. – Szeretlek! Mindig is szerettelek, de meg akartalak kímélni ettől, és hagyni akartam neked valamit, hogy emlékezz rám.

Félelem markolta meg és szorította össze a szívemet.

– Várj, mi van? Kicsim, hogy érted ezt? Miről beszélsz?

A mellkasa megemelkedett, ahogy nehezen vette a levegőt; válaszra nyitotta a száját, de aztán a szeme tágra nyílt, a keze pedig elernyedt. A gépek megbolondultak, mire Josie felsikoltott, miközben néztem, ahogy Simone elmosolyodik, mielőtt lehunyta a szemét.

Nem! Jézusom, kérlek, ne!

Végig futott rajtam a hideg. Kurvára fáztam a tehetetlenségtől. Az egész testem megborzongott, a gyomrom felfordult az ágyon fekvő mozdulatlan nőm látványától.

– Csinálj valamit! – kiáltottam nyomorúságos hangon.

Az orvosok parancsokat ugattak, amelyekre nem figyeltem. Pick hátrahúzta Josie-t, hogy hagyja az orvosokat dolgozni, miközben lehajoltam, és azt suttogtam: – Ne halj meg nekem, kicsim! Ne hagyj el! A gyerekünknek szüksége van rád, szüksége van az anyjára! Nekem pedig szükségem van a nőmre! Az életemhez. Ne hagyj el, kicsim! – A hangom remegett. Bassza meg! Bassza meg! – Kérlek! – könyörögtem neki.

A teste megrándult. Lenézve láttam, hogy egy orvos felvágja a nőm hasát. Másodpercek teltek el, mire kihúztak belőle egy babát. Apró volt, mozdulatlan és néma.

Picsába! Jézusom, ne, ne, ne!

Szorosan lehunytam a szemem. Nem akartam látni; ez az egész egy kibaszott kínzás volt, szívfájdalommal fűszerezve.

– Uram – mormogta egy nővér mellettem.

Nem törődve vele, Simone-ra bámultam. Még nem lehetett vége. A hajamba markolva ingattam a fejem. Ki akartam tépni a kibaszott hajamat, felvágni az ereimet, vagy valakit eszméletlenre verni, hogy ne érezzem ezt. Nem akartam érezni semmit. Túlságosan fájt. Bár úgy tűnt, hogy a testem máris átesett a folyamaton. Szúró fájdalom hasított a mellkasomba, a gyomrom görcsösen összerándult a kíntól. Mégis, a fejem, az agyam nem fogta fel, hogy vége, nem akarta elfogadni. – Nem! – suttogtam összeszorított fogaim között.

Az emberek körülöttem kiabáltak és mozogtak. Otthagyták Simone-t, hogy a babával foglalkozzanak.

– Meghalt. Sajnálom! – A nővér megérintette a karomat. Leráztam magamról, és a homlokomat a nőméhez szorítottam.

– Kérlek, gyere vissza hozzám, kicsim! – Nem kaptam levegőt. – Kérlek!

– Sajnálom! – mondta újra a nővér.

Megsimogattam Simone arcát, de az hideg volt. Hideg volt és mozdulatlan. Nem maradt benne élet. A nőm meghalt. Többé nem láthattam a mosolyát, nem hallhattam a nevetését, és nem érezhettem őt magam mellett.

Felálltam, és fájdalmamban hátravetett fejjel kiáltottam: – Nem! – Lehajtottam a fejem, majd az ápolónőre nézve parancsoltam: – Dolgozzatok rajta! Hozzátok vissza az életbe! – Megragadtam a karját, és közelebb húztam. – Segíts neki, baszd meg!

– Testvér – mondta Pick, az általában kemény hangja most lágy volt. Megragadta a csuklómat. – Engedd el a nővért!

– Segítenie kell a nőmnek! – kiáltottam, szúrósan a testvéremre nézve.

– Testvér – suttogta szomorú szemekkel. – Meghalt.

Összehúzott szemmel mondtam: – Nem halt meg.

Ez nem a valóság. Ne vedd el tőlem az életemet! Együtt tudunk működni. Egy család vagyunk.

De olyan mozdulatlanok voltak. Nem mozdultak. A nőm. A gyermekem. Mozdulatlanok, és a testük nem lélegzett.

Kapkodtam a levegőt.

– De igen, meghalt – motyogta Pick.

Elengedte a csuklómat, én meg a nővért, aki azonnal hátralépett. Még jó, mert a következő pillanatban megragadtam egy állványt. Felemeltem, és a földhöz vágtam, újra és újra, sikoltozva és káromkodva a belém hasító fájdalomtól. A valóságtól, ami a lelkembe nyilallt.

– Vigyétek ki! – ugatta valaki.

Valaki torkon ragadott, és felemeltek, majd kilöktek a szobából, majd addig botladoztam, amíg a hátamat a falnak nem szorították, miközben Pick az arcomba mordult: – Elég!

– Baszd meg! – vicsorogtam. – Baszd meg! – üvöltöttem.

Zaj támadt körülöttünk. Az emberek kiabáltak, futottak, és tárgyak hullottak a földre.

– Sajnálom! – mondta Pick.

Még mindig szorította a torkom, miközben Billy mellette állt. – Baszódj meg! Te is – morogtam. A düh jó volt. Jobb, mint a bánat.

Pick szomorúan megrázta a fejét. – Meghalt, testvér. Hagyd, hogy tudatosodjon benned. Fogadd el, és térj vissza a mába, mert harcolnod kell a gyerekedért!

– Nem. – Lehunyt szemmel ráztam meg a fejem. – Meg sem mozdult. Nem sírt. Kurvára sírnak, amikor megszületnek. Ez... Bassza meg! Bassza meg a kurva életbe!

– Ez még nem a vég, testvér. Odabent még mindig harcolnak érte. Neked is ezt kell tenned.

A kezelhetetlen fájdalom majdnem térdre kényszerített, de Pick elkapott. Elengedte a torkomat, és a mellkasomnál fogva a falhoz szorított.

– Harcolj érte! – suttogta Pick.

– Elment – mondtam kétségbeesetten.

– Elment – bólintott Pick.

– Elment. – Sírtam, a könnyek lefolytak az arcomon.

– Elment.

– Testvér! – A fájdalom teljesen átszőtte ezt az egyetlen szót, esély se volt rá, hogy valaha is elmúljon. A falba ütöttem a fejem, és becsuktam a szemem. Hagytam, hogy minden belém szivárogjon. A veszteség, a fájdalom, a gyötrelem.

Mindent magamba engedtem, amíg meg nem hallottam a másik szobából egy csecsemő sírását.