4.-5. Fejezet

 

Negyedik fejezet

 

Mena

 

Fordította: Sweety

 

Miután elhagytam Mr. Brooks házát, azon kaptam magam, hogy reménykedve mosolygok, amire már jó ideje nem volt példa. A munka miatti izgalom borzongást küldött végig a testemen. Emellett szédelegve mosolyogtam, és legszívesebben táncra perdültem volna amiért sok időt tölthetek majd Kodával. Olyan gyönyörű kisfiú volt. Minden mosolya, nevetése és pillantása csodálatos volt. Ez ilyen rövid együtt töltött idő után is kiderült számomra.

Nemcsak szerencsésnek éreztem magam, hogy olyan munkát kaptam, ahol egy cuki kis szörnyetegre vigyázhatok, hanem mert nagy szükségem volt a munkára, ahogy egy új lakásra is. Ha kilenc hónappal ezelőtt tudtam volna, hogy ilyen helyzetben kerülök, akkor tettem volna valamit ellene. De nem tudtam, így nem volt értelme a megbánásnak. Az csak megkeseríti az ember életét.

Ezért nem bántam meg azt sem, hogy hozzámentem a gyerekkori barátomhoz, Markhoz.

Ezt is könnyű lett volna megbánnom, de ennek sem lett volna értelme.

Markkal már az óvoda óta elválaszthatatlanok voltunk. Mindenben ott voltunk egymásnak. Ő volt a kősziklám, amikor először anyám, majd később apám is meghalt. Aztán én lehettem ott neki, amikor az ő apja meghalt. Néhányan azt mondanák, hogy tragikus életünk volt, annyi halálesettel, és megannyi szerencsétlenséggel, de mi gondoskodtunk róla, hogy ott legyünk egymásnak, és csak ez számított.

Csak két évvel korábban kérte meg Mark a kezemet. Tudtam, hogy szeretem őt. Végül is ő volt a legjobb barátom. Csakhogy ő másképp szeretett engem.

Soha nem gondoltam, hogy egyszer kapcsolatunk lesz, de aggódtam, hogy elveszítem őt, ha nemet mondok. Aggódtam, hogy elveszítem az egyetlen embert, aki a kezdetektől fogva mellettem állt.

A bűntudat nagy szerepet játszott akkor az életemben.

Bűntudatom volt, mert nem úgy szerettem őt, ahogy ő engem.

Bűnösnek éreztem magam, amiért beadtam a derekam, és olyat ígértem neki, amit soha nem tudtam megadni. A teljes szívemet.

Attól is bűntudatom volt, mert a harag, egyre csak nőtt bennem iránta, pedig ő volt a legfontosabb számomra.

Ha nem mentem volna hozzá, most nem tartanék ott, ahol vagyok.

Viszont akkor nem láthattam volna őt a halála előtt. Még ezek után is, nagy becsben tartottam azt az utolsó reggeli búcsúcsókot.

Hat hónappal ezelőtt Mark épp dolgozni ment az éjszakai műszakjába, amikor baleset történt. Egy baleset, amit ő okozott, mert részeg volt. Egy baleset, amely nemcsak az ő, hanem egy anya életét is kioltotta. Amikor másnap reggel a rendőrség megjelent az ajtónkban, már tudtam, hogy valami rossz történt. Mélyen legbelül éreztem. A testem megmerevedett, majd egy kupacban a padlóra zuhanva hevesen zokogni kezdtem. Elviselhetetlen fájdalom mart belém a gondolattól, hogy soha többé nem láthatom Markot.

Aznap reggel a stressz miatt részeg volt. Magamat hibáztattam, mert nem éreztem rajta az ital szagát, mielőtt elment. Sok mindenért hibáztattam magam. Nagy volt az adósságunk, és úgy tűnt, nem is tudunk kimászni belőle. Nem kellett volna ilyen helyzetbe kerülnünk. Mark azonban mindig is csak a legjobbat szerette az életben. Új lakás, új autó, új kezdet. Nem értette, hogy nekem mindezekre nincs szükségem, és nem is akarok semmit. Engem csak az ő boldogsága érdekelt. Még több bűntudatot éreztem, amiért ostoba módon szó nélkül hagytam, hogy mindez megtörténjen. Azóta is gyötör a bánat, ami sohasem múlik el, mert elvesztettem az utolsó embert az életemben, akit szerettem. Néha ezt a bánatot felváltotta a harag. Felszínre tört a düh, mert ivott aznap, és balesetet okozott, ami az életébe került, abba az életbe, amit nagyra becsültem. Ő volt a legjobb barátom, a világom, az egyetlenem. A hülyesége miatt otthagyott, hogy nélküle éljem tovább az életem.

A sors úgy hozta, hogy Mark halála előtt egy nappal a leépítések miatt elvesztettem a munkámat. Én voltam az utolsó, akit felvettek, így én voltam az első, akit elküldtek. Aznap este nem volt bátorságom elmondani Marknak. A szorongása már akkor is a tetőfokára hágott. Aztán a következő héten kidobtak a házból. El kellett adnom az autómat, hogy olcsóbbat vehessek, és azon kaptam magam, hogy az utcán alszom a kocsimban, mert nem volt hova mennem, nem voltak közeli barátaim, és nem volt már családom.

Nem én választottam, hogy a kocsimban éljek. Jelentkeztem kiadó házakra, de mivel adósság volt a nevemen, senki sem adott ki nekem lakást. Segélyt igényeltem, de a kormánytól kapott pénz nagy részét beleforgatták az adósságomba. Ez egy kétségbeesett lépés volt arra, hogy törlesszem az adósságot és tiszta lappal kezdjek. Az a kevés, ami a segélyből megmaradt, az üzemanyagot és az élelmiszert fedezte.

Mégis mosolyogtam. Végre volt munkám!

Ahogy Mr. Brooks házától a kocsimhoz sétáltam, megkönnyebbülést éreztem. Ez a munka egy lehetőség, amire szükségem volt, hogy talpra álljak. Elértem a kis Taranámat, és megnéztem az összes holmimat. A főnököm nem tudhatja meg, hogy a kocsimban lakom. Senki sem akarna alkalmazni egy hajléktalant.

Félresöpörtem a gondolatot, miközben elindultam. Itt volt az ideje, hogy megünnepeljem a sikeremet. Út közben megterveztem, mit fogok aznap este enni. Kicsit kényeztetem magam. Bármi jobb, mint a kétperces tészta a benzinkút meleg vizével. Azon gondolkodtam, hogy vajon az új munkahelyemen tudok-e majd enni. Valójában nem kérdeztem meg, hogy mik a szabályok, és ehetek-e Mr. Brooks házában. Megengedné, hogy napközben egyek? Istenem, ha azt akarná, hogy hozzam magammal az ebédemet, akkor meglátná a szikkadt kenyeret, amit enni szoktam.

Sóhajtottam, és úgy döntöttem, hogy hétfőn foglalkozom a megválaszolatlan kérdésekkel. Feleslegesen bosszantom magam. Inkább reménykedtem, hogy a pénz, amit keresni fogok, heti húsz dollárral több lesz, mint amit az államtól kapok. Ha Mr. Brooks nem bánja, hogy az ő ételüket eszem, miközben Kodára vigyázok, akkor esélyem lenne spórolni.

Már hat óra volt, mire elhagytam Mr. Brooks házát. Itt volt az ideje megünnepelni az új munkámat. Régóta nem tettem semmit magamért, és ha hétfőn mégis megbánnám, ráérnék majd akkor foglalkozni vele. Már régen megtanultam, hogy a testem képes nélkülözni a legrosszabb helyzetekben is; ez nem volt számomra újdonság. Az izgatottságom elnyomta a lelkiismeret furdalást, amikor behajtottam a szupermarket parkolójába.

A gyomrom korgott, miközben a szememnek orgazmusa volt a sok kaja látványától. Tudtam, hogy amint kifizettem az ételt, eluralkodik rajtam a lelkiismeret-furdalás, de abban a pillanatban még annál is jobban vágytam arra, hogy bekapjak valami finomságot. Először a tisztálkodási szerekhez mentem, és felkaptam egy olcsó tubus fogkrémet és néhány egészségügyi betétet. A kocsiban még mindig maradt annyi sampon és kondicionáló, ami legalább még két hétre elég volt. Amikor csak tudtam, lezuhanyoztam a hajléktalanoknak fenntartott közösségi zuhanyzókban. Ezek azonban nem voltak mindig nyitva, így a többi napon a benzinkút mosdójában mostam hajat, vagy éjszaka, amikor tudtam, hogy senki sem lesz a közelben, elmentem az egyik helyi vízeséshez. Hideg volt, de még így is megérte.

Amikor kevés volt az üzemanyagom, mindenhová gyalog mentem, ahová csak lehetett, ezért döntöttem úgy, hogy a városközponthoz közel alszom az autóban. Bár fontolgattam, hogy ezen változtatok, és inkább Mr. Brooks lakásához közelebb parkolok, hogy el ne késsek. Valami azt súgta nekem, hogy utálta a késést. Igazából olyan embernek tűnt, aki a fián kívül sok mindent utál. A durva és kirívó külsejéből ítélve, úgy gondoltam, hogy neki is meg van a maga története, ami valószínűleg Koda anyukájához kapcsolódik, bárki is volt ő. Megijedtem tőle, különösen, amikor gondolkodás nélkül megpusziltam Koda homlokát. A mogorva arca olyan volt, mintha azt fontolgatná közben, hogy leszúr. Emlékeztetnem kell magam, hogy ne legyek túlságosan kedves Kodával, amíg ő is ott volt.

Teljesen elfáradtam, mire a pénztárhoz értem kifizetni a félig teli kosaramat. A fáradtsághoz már hozzászoktam. Nem tudtam rendesen kipihenni magam, mert egy kis kocsiban aludtam, és éjszakánként minden zajtól megijedtem. Főleg, mióta alvás közben egy részeg férfi az éjszaka közepén rábukkant a kocsimra, és elkezdte döngetni a tetőt, azt kiabálva: – Látom, hogy bent vagy! Gyerünk, szépségem, nyisd ki az ajtót, és megmutatom, milyen jól szórakozhatunk! – Soha nem voltam még ilyen gyors, azonnal átpattantam az első ülésre. Beindítottam a kocsit, és elhúztam onnan. Azóta nagyon éberen aludtam éjszaka. Nem akartam, hogy véletlenül bárki is rám találjon. Sok beteges alak mászkált odakint, és én nem voltam hajlandó áldozat lenni. Csak én tudtam megvédeni magamat, ezért okosan próbáltam kiválasztani, hogy hol parkolok, és kivel beszélek.

– Jó estét! – A pénztáros férfi elmosolyodott. Az ötvenes évei végén járt. – Szép esténk van. – Bólintottam, és egy apró mosollyal viszonoztam. Kellemes este volt. Szerettem a melegebb éjszakákat. Ez azt jelentette, hogy nem fagyok meg a kocsiban, és nem kell az összes ruhámat egymásra húznom, hogy melegen tartsam magam. – Ez huszonkilenc hetven lesz.

Összerezzentem, belenéztem a táskámba, és kivettem belőle a húsz- és az ötdolláros bankjegyet. – Ööö, bocsánat, visszatehetném a felvágottat? – Az arcom elvörösödött. Jobban kellett volna összeszámolnom a cuccokat. Aztán eszembe jutott, hogy a piperecikkeket nem számoltam bele. Ostoba amatőr húzás. Túlságosan elkalandoztak a gondolataim.

– Ne aggódjon, kedveském! Az új végösszeg huszonnégy kilencven.

Átadtam neki a pénzt, és vártam a visszajárót, mind a tíz centet. Nem volt semmi képmutatás az életemben, és biztosan nem fogok gúnyolódni semmilyen aprón, amit kapok. Összeadódott belőle valami, amit legközelebb megvehetek.

Miután bepakoltam a kocsimba, tíz percet vezettem egy eldugott területre, amelyet akkor fedeztem fel, amikor megérkeztem Halls Gapbe. Leparkolva felkaptam a bevásárlószatyromat, kiugrottam a kocsiból, és a csomagtartóra ültem.

Sóhajtva bámultam a fekete éjszakába. Csillagok ragyogtak, a fényük köszöntött. Az egyetlen jó dolog a hajléktalanságban, hogy soha nem maradtam le a csillagok látványáról, és minden este értékeltem, ahogyan rám ragyognak. Ez azt jelentette, hogy több van odakint, és ettől úgy éreztem, hogy nekem is van még valami ebben a világban.

Legalábbis nagyon reméltem.

A gyomrom ismét panaszosan megkordult. Magamban mosolyogva megpaskoltam a hasam, és kinyitottam a mellettem lévő szatyrot. Nehéz döntés volt, de először egy kis szelet csokis piskótatorta szeletet választottam. A gyümölcsök és a zöldségek még várhatnak és jók lesznek a hétvégén. A torta is várhatott volna, de édesszájú voltam, és ritkán tudtam ilyesmit venni. A bevásárlószatyorban volt még mogyoróvaj és kenyér, ami azért kellett, mert a kenyér eltelítette az üres gyomromat.

Miután ettem, megmostam a fogaimat, és a vízesésnél feltöltött palackomból öblögettem. A hátsó ülésen aztán átöltöztem tréningnadrágba és pulóverbe, takarókat húzva magamra dőltem a párnámnak.

Csakhogy az alvás helyett Koda Brooks járt az eszemben. Mindig is szerettem volna egy gyereket, de az életem anyagilag sosem volt annyira stabil, hogy bevállaljam. Nem akartam, hogy a gyerekem nélkülözzön, mint ahogy a szüleim és én tettük. Teljes szívemből szerettem a szüleimet, de szinte elvesztünk. Munkahelyről munkahelyre jártak, sőt néha egyáltalán nem volt munkájuk, minden héten épp hogy csak túléltünk. Gyerekként csak használt ruhákat hordtam, amiért állandóan csúfoltak az iskolában. Soha nem akartam, hogy a gyermekemnek olyan élete legyen, mint nekem volt.

Különben is, volt még időm. Csak harminc éves voltam. Voltak idősebb nők, akik később szültek. Már csak egy stabil állást kellett találnom. Miután törlesztettem az adósságom nagy részét, találhatnék egy kedves, gondoskodó férfit, és remélhetőleg ötvenéves koromra lesz egy gyerekem... mert kétlem, hogy előbb le tudnám törleszteni az adósságot.

Legalább addig is egy ilyen aranyos kisemberrel tölthettem az időmet. Elmosolyodtam ott fekve, és Koda és az ő puha, csipkedni való arca jutott eszembe.

Nem tudott elég gyorsan eljönni a hétfő.

Aztán némán imádkoztam Istenhez, és erőt kértem, amikor Mr. Brooksról volt szó. Kemény embernek tűnt, akivel nehéz kijönni, és biztos voltam benne, hogy a fenyegetése valódi volt. Ha bármiféle bajt okoznék Kodának vagy neki, megbánnám, és valószínűleg nem élném túl a bosszúját.

Megborzongtam, ahogy az acélos tekintetére gondoltam.

Csodálkoztam, hogy miért ajánlotta fel azonnal az állást. Lehetséges, hogy a többi nő rosszabb volt nálam? Tudtam, hogy mások is jelentkeztek az interjúra, mert Mr. Brooks anyukája említette. Kedves nőnek tűnt, ezért elgondolkodtatott, hogyan és miért vált az a férfi ennek az ellenkezőjévé.

Gondoltam, majd hétfőn többet megtudok róla.

Újra megborzongtam.

Lehet, hogy nem kellene bármit is kiderítenem róla és a világáról.

 

Ötödik fejezet

 

Mena

 

Fordította: Sweety

 

Hétfőn kora reggel megtaláltam az autómnak a tökéletes helyet az új munkahelyem közelében. Szerencsére bokrok vették körül a házat, így könnyebb volt egy remek rejtekhelyet találnom, ahol senki sem találja meg. A házhoz mindössze húsz perces kellemes séta volt az út. Örültem, hogy a nap ismét kisütött. Még mindig szeszélyes volt az időjárás Victoriában.

A bejárati ajtóhoz vezető lépcsőfokokon már hevesebben vert a szívem. Idegességtől kavargott a gyomrom, és remegő kézzel kopogtam.

– Gyere be! – hangzott durván és hangosan bentről.

Kinyitottam az ajtót, besétáltam, és Mr. Brooks a konyhában volt Kodával, aki épp reggelizett az etetőszékében.

– Jó reggelt! – mosolyogtam. Mr. Brooks egy morgással válaszolt, és amikor Koda meglátott, elmosolyodott, amitől melegség járta át a szívemet.

– Anya egy órán belül itt lesz. Ő majd elmondja, hogy mi a dolgok rendje, mit szeret Koda, mikor alszik, meg ilyenek – magyarázta, majd felállt, és a mosogatóhoz vitte a tálat. – Nem tudom, hogy Koda hogy fog viselkedni, amikor elmegyek. Hozzászokott, hogy a nagyija itt van, úgyhogy lehet, hogy hisztizni és sírni fog, amikor kettesben maradtok.

– Ne aggódjon, Mr. Brooks! Megoldom.

Megfordult, és szigorúan nézett rám. – Sok tapasztalatod van a gyerekekkel? – A válasz benne volt az önéletrajzomban. Mégis humorosnak találtam.

– A húszas éveim elején egy gyermekgondozási központban dolgoztam. Otthagytam, mert nem voltam elégedett a vezetőséggel. Ennek semmi köze nem volt a munkámhoz. – Ez akarta tudni, de mégis úgy tűnt, inkább megpróbált megfélemlíteni. – Tudom, hogy mit csinálok. Esküszöm!

Tetőtől talpig végigmért. Hirtelen nagyon mocskosnak éreztem magam, annak ellenére, hogy a hétvégén kimostam a ruháimat.

Felszegett állal, az ítélkezése miatt bosszankodva mondtam: – Nálam jó kezekben lesz.

– Rendben! Nos, főzz és egyél, amit szeretnél! – Gyorsan úgy tettem, mintha megtörölném a számat, hogy elrejtsem széles mosolyomat. Megkönnyebbülés söpört végig rajtam. – Koda elalvás előtt szeret cumisüvegből inni, mindkét alkalommal. A tápszere a szekrényben van. Küldj egy listát, hogy mit szeretnél a boltból, és hazafelé jövet megveszem!

A francba! – Nemrég eltört a telefonom, és még nem volt lehetőségem újat venni. – Hat hónapja.

Ismét tanulmányozott, majd felsóhajtott. – A telefon mellett hagytam a számomat. Hívj fel öt körül, és akkor megveszem a cuccokat.

– Oké.

Koda nyafogni és nyűgösködni kezdett. Nem szeretett csak úgy ücsörögni. Mielőtt az apja odaérhetett volna hozzá, odaléptem, felvettem, és a csípőmre ültettem. – Jó reggelt, kisember! – Megcsiklandoztam a hasát. Kuncogott, majd belemarkolt a vállig érő szőke hajamba, és megrángatta. Persze még jobban nevetett, amikor azt mondtam: – Jaj!

– Igen, ezt szereti – mondta Mr. Brooks, miközben megdörzsölte az állát. Úgy tűnt, Koda szereti az apja szakállát ráncigálni. – Mindenesetre én most indulok. – De nem mozdult. Sőt, úgy nézett ki, mint akinek szándékában sincs elindulni.

Halk, nyugodt hangon, próbáltam megnyugtatni: – Nem lesz semmi baj, Mr. Brooks!

– Dive!

Felkaptam a fejem. – Tessék?

– Szólíts Dive-nak!

Zavartan összehúztam a szemöldököm. Azt hittem, Kalennek hívják. Talán becenév volt, vagy valami ilyesmi, de nem hiszem, hogy másnak tudnám szólítani, mint Mr. Brooks.

– Öhm, persze. Mit jelent?

Megrázta a fejét, és azt válaszolta: – Nem számít. – Az órájára nézett, és elkáromkodta magát. – Tényleg indulnom kell.

– Ne aggódj! – Megfogtam Koda szabad kezét, és integettem Dive-nak, egy névnek, amit valószínűleg nem fogok megszokni. Talán mégis csak Mr. Brooksnak kellene hívnom. – Integess apunak! – Mr. Brooksra mosolyogtam, és azt mondtam: – Szia, apuci!

Megrándult az ajka. Felénk sétált, gyorsan arcon csókolta Kodát, aztán elindult az ajtó felé. – Viszlát később! Hívj, ha bármi történik! – A válla fölött nézett hátra. – Ne baszakodj velem, Mena! Az nem fog tetszeni.

– Nem fogok.

– Helyes. – Kinyitotta a bejárati ajtót, kilépett, majd becsapta maga mögött.

Lenézve Kodára, összecsücsörítettem a számat, majd azt mondtam: – Hű, kölyök, ez aztán izgalmas volt!

Elmosolyodott.

Felugrottam, amikor a bejárati ajtó ismét kinyílt. Szólásra nyitotta a száját, majd becsukta, és a fiára nézve teljesen meglepődött. – Nem sír.

Kodára néztem, majd vissza Mr. Brooksra, és kijelentettem: – Hát, nem.

Megdörzsölte az arcát. – Hol van a kocsid? – nézett rám dühösen.

– Ööö, otthon. Busszal jöttem.

– Távolabb van a buszmegálló az út végén. Nem szeretem, ha olyan sokat sétálsz. Nem biztonságos. Ma este elviszlek a buszmegállóba.

– Nem! – Elpirulva, gyorsan hozzátettem: – Úgy értem, szeretek sétálni, és nincs is olyan messze, komolyan.

– Majd meglátjuk – morogta, és újra kiment.

Vártam, hátha ismét visszajön még valamiért, de nem tette. Így hát beballagtam a nappaliba, és leültünk a földre Kodával.

Kodával játszva gyorsan eltelt az egy óra, és akkor ismét kinyílt a bejárati ajtó. – Hol van az unokám? – Egy ötvenes éveiben járó, farmert és pólót viselő nő táncolt be. Felemelte Kodát, és egy nagy, nyálas puszit adott neki. – Szia! – Elmosolyodott, amikor melléjük álltam. – Te biztos Philomena vagy. Judy vagyok, Kalen anyukája. Tudod, be kellene zárnod a bejárati ajtót, miután a fiam elmegy. Utálná a gondolatot, hogy nyitva van, és bárki bejöhet.

– Ööö, igen, oké. Majd gondoskodom róla, és kérlek, hívj Menának!

– Úgy lesz. – Elvigyorodott, és végignézett rajtam, akárcsak a fia. – Vékony kis teremtés vagy, nem igaz? – Nem tudtam mit válaszolni, ezért inkább hallgattam. – Szóval, hogy ment Kalennel? Ne hagyd, hogy megfélemlítsen! Aranyos és szelíd, ha egyszer megismered. Bár valószínűleg még sokáig nem fogja leereszteni a védelmét. Tarts ki mellette, és ne hagyd, hogy szarakodjon veled, és minden rendben lesz!

– Á, köszönöm! Mindenképpen úgy lesz.

Ismét engem tanulmányozott. – Jó! – Bólintott. – Most pedig hadd mutassam meg a rutinunkat Kodával, de nyugodtan kiegészítheted a sajátoddal is.

Mosolyogva mondtam: – Jól hangzik.

Judy egész délelőtt megmutogatta mi hol van a házban, a tisztítószereket, Koda ruháit és a mosógép használatát. Beleszédültem a gondolatban, hogy itt kimoshatom majd a ruháimat. Mr. Brooksnak nem kell megtudnia, így nem lenne baj. Elmagyarázta, hogy szeret Koda szunyókálni a cumisüveg után, ami egy könyv, egy ölelés és egy friss pelenka után jöhet Miután betette a kiságyába, hang nélkül, gyorsan elaludt. Olyan jó kisbaba volt. A legjobb, akivel eddig találkoztam. Amíg Judy Kodával játszott ébredés után, addig készítettem egy tál sült marhahúst és zöldségeket. Amiből Koda nem kapott, abból csak Judy és én ettünk.

Mindannyian a konyhaasztalnál ültünk, élveztük az ételt és egymás társaságát. Nagyon könnyű volt Judyval kijönni.

– Hogy tetszik eddig? – kérdezte Judy.

– Nagyon tetszik – válaszoltam mosolyogva. – Koda olyan nagyszerű baba. De azt hiszem, el kell kezdenie szilárdabb ételeket enni. Úgy tűnik, unja a babapürét. Arra gondoltam, hogy Mr. Brooks nem bánná-e, ha bevezetnék néhány új dolgot.

Judy kuncogni kezdett. Miután megnyugodott, azt mondta: – Mr. Brooksnak hívod. Fogadok, hogy ezt imádja.

– Hát, nem. Ma reggel azt mondta, hogy hívjam Dive-nak, de valahogy nem áll rá a szám.

A szemét forgatta. – Ez a hülye név! – Megrázta a fejét. – Hívd csak Kalennek, kedvesem! Biztos vagyok benne, hogy nem szól semmit érte. Ami a szilárd ételt illeti, az elmúlt hónapban próbáltam rávenni a fiamat, hogy kezdje már el, de aggódik, hogy Koda meg fog fulladni tőle. – Ravaszság villant a szemében. – Talán ha elkezdenéd a tudta nélkül, aztán megmutatnád neki, hogy ez milyen jó Kodának, és szerintem Koda tényleg imádná.

Az alsó ajkamat harapdálva gondolkodtam. – Nem vagyok benne biztos, hogy ezt kéne tennem. Mi lesz, ha... Kalennek nem tetszik, és kirúg. – Kodára pillantottam, és azt suttogtam: – Nem akarom, hogy kirúgjanak! Nem lehet.

Csend uralkodott el a szobában. Még Koda is csendben nézett rám.

Egy meleg kéz landolt az enyémen. – Te ezt Kodáért teszed, és hagyd, hogy én gondoskodjak Kalenről. – Kinyitottam a számat, de esélyem sem volt bármit is mondani. Az arcom elé emelkedett a keze. – Nem, megígérem, hogy nem veszíted el az állásodat, amiért segítesz Kodának. Kalen előbb-utóbb belátja ezt. Ne félj tőle, Mena! Ki kell állnod vele szemben! Különben is, már hallottam, hogy kérted, hogy főzhess rájuk. – Elmosolyodott. – Ne stresszelj, kedvesem! Nem lesz semmi baj!

Igaza volt. Volt bennem annyi női tökösség, hogy kiálljak Kalen ellen. A fenébe is, ezt már megtettem, amikor először találkoztunk, szóval miért ne tehetném tovább? Talán az ijesztő tekintete miatt?

Kodának azonban szüksége van szilárd táplálékra és olyan ételre, ami ízlik neki. Különben is, ezért kaptam fizetést, hogy ott legyek. Koda.

– Oké, akkor elkezdem.

– Remek! – Tapsolt egyet.

Ebéd után Judy elment, és már nekem kellett intéznem a délutáni alvást. Reméltem, hogy velem is olyan nyugodtan fog elaludni Koda, mint Judyval tette. Mielőtt azonban letettem volna aludni, hívogatott a kinti napfény. Miután megtaláltam Koda babakocsiját, és végre sikerült kinyitnom, készen álltunk, hogy kimenjünk a friss levegőre.

Kodának úgy tűnt, nagyon tetszett a séta. Mindent elmeséltem neki a körülöttünk lévő növényekről, és hagytam, hogy megtapogassa a leveleket és a fenyőtobozokat. Mindet megpróbált a szájába venni, amitől csak nevettem. Egy óra a friss levegőn való sétálás után visszamentünk a házba. Lefekvés előtt beültettem Kodát az etetőszékbe uzsonnázni. Csípőre tett kézzel álltam a konyhában, és azon gondolkodtam, hogy kipróbáljak-e valami újat, csak valami apróságot a cumisüveg előtt. Bátran feldaraboltam egy kis banánt, és odatettem hozzá egy kekszet. Ügyeltem rá, hogy pont vele szemben üljek, ha valami rosszul sülne el. Amikor a tányért Koda elé tettem, elkerekedett a szeme. A kezét az etetőszék műanyagjához csapta, majd visítva az egyik kezébe a banánt, a másikba a kekszet markolta. Kuncogni kezdtem, amikor a kaját vizsgálgatta mindkét kezében, mintha nem tudná eldönteni, melyiket vegye először a szájába. Aztán a banán mellett döntött, és elnyammogta.

Öröm volt nézni, hogy mennyire élvezte, és semmi gond nem volt vele. Szopogatta és benyálazta az egész kekszet, hogy elég puha legyen.

Volt mit feltakarítani utána. Úgy tűnt, hogy mindenhová kaja került, még a hajába is. Viszont az öröme megérte a plusz munkát. Ahogy a pelenkázón feküdt, észrevettem, hogy mennyire hasonlít az apjára. A sötétbarna haj, az acél színű szemek, az aranyos orr, és valószínűleg a mosolynál Kalennek is van gödröcskéje az arca egyik oldalán.

– Mi történt a mamáddal, kicsim?

Koda gagyogott valamit.

– Nem számít. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg szeretetet kaptál. Látszik, hogy apukád nagyon szeret téged. – Megpusziltam az arcát, átöltöztettem, és mesélni kezdtem neki, miközben a sarokban lévő hintaszékben etettem a cumisüvegéből. Lenéztem és láttam, hogy már küzdött az álommal, miközben hallgatta a mesét. Miután felültettem, nagyot böfögött. Adtam neki még egy puszit, és betettem a kiságyába. Igazából legszívesebben a karjaimban tartottam volna, amíg alszik, de nem akartam tönkretenni a napi rutinjukat.

Kicsit nyitva hagytam az ajtaját, és a konyhába mentem rendet rakni, és amíg Koda úgy másfél órát aludt, volt időm kitakarítani a házat. Valószínűleg ezt Judy már megcsinálta, mert a ház katasztrófaövezet lett volna, ha Kalenra, azaz egy tipikus férfira lett volna bízva. Aztán nekiláttam a vacsorának. Az ebédből maradt egy kis adag Kodának, és úgy döntöttem, hogy Kalennek steaket sütök fésűskagylós burgonyával és sárgarépával.