12.-13. Fejezet

 

Tizenkettedik fejezet

 

Mena

 

Fordította: Sweety

 

Megtalált. Követett, és most már tudta, hogy mekkora egy szerencsétlenség vagyok. Miután halálra rémített, összetörtem. Szégyelltem, hogy látott a legrosszabb állapotomban. Szégyelltem, hogy látta mindenemet, amim volt.

– Kifelé! – ugatta.

Remek. Visszatért az ugatáshoz.

Valószínűleg csak egy szemetet látott bennem.

Vajon engem is ki akart dobni?

– Mena! – Szinte morogta a nevemet. – Szállj ki a kurva kocsiból, most azonnal!

A morgása arra késztetett, hogy megtöröljem az arcom, és a hátsó ülésről a fenekemet előrébb csúsztassam, így közvetlenül előtte ültem.

Ezt úgy értettem, hogy pontosan előtte.

Kalen nem lépett hátra. Egyik kezével még mindig a csomagtartón, a másikkal pedig a nyitott hátsó ajtón támaszkodott. Így amikor felálltam, a mellkasunk szinte összeért.

Nem tudtam leállítani az alsó ajkam remegését. Az államat azonban felemeltem, és bár a szemem megint könnybe lábadt, mégis Kalen Brooksra meredtem.

– Én jó ember vagyok. Soha nem tettem semmi rosszat, nem ártottam Kodának...

– Jézusom! – nyögte az összeszorított fogai között. Aztán vett egy mély lélegzetet, és megkérdezte: – Miről beszélsz, te nő?

– Még ha én... én... én a kocsimban is élek, ez nem jelenti azt, hogy kirúghatsz – szipogtam.

– A kulcsokat! – vicsorogta.

– Kalen! – kiáltottam. – Ígérem, hogy el fogok menni, és lelépek mindannyiótok elől. Nem teszek semmit, de ne dobj ki, amiért ezen a területen vagyok!

– Kulcsok – követelte.

Sóhajtva előre hajtottam a fejem. – Sajnálom!

– Mena! A kibaszott kulcsokat, most!

Bólintottam, tudtam, hogy nagy szarban vagyok. Elege volt. Így hát csak annyit tehettem, hogy csendben csináltam, amit mondott. Valószínűleg undorodott, amiért egy csavargóra bízta a fiát. Be akart vinni a rendőrségre, és el akart távolítani Koda közeléből. A szívem összeszorult erre a gondolatra.

Megragadva a kulcsokat, átadtam őket. Meglepődtem, amikor a derekamra tette a kezét, és hátrébb húzott, hogy becsapja a hátsó ajtót. Morgott valamit az orra alatt, miközben az első ajtóhoz kísért.

Amikor kinyitotta, rám förmedt: – Szállj be!

Ránéztem, aztán az ülésre, majd vissza rá. – Miért? – kérdeztem, miközben az alsó ajkam ismét remegni kezdett.

Figyeltem, ahogy az állkapcsának egyik izma megrándul. Komolyan mérges volt.

A kezemet a magasba emeltem: – Rendben. – Miközben dühöngtem, ő a vezetőüléshez lépett, beszállt, és beindította a kocsit. – Mit fogsz csinálni, Kalen? A rendőrség nem tehet velem semmit, amiért közterületen tartózkodom, kivéve talán egy bírságot, amit nem tudok... Kalen, sajnálom, hogy jelentkeztem az állásra, és nem mondtam el, hol lakom. Sajnálom, ha azt hiszed, hogy valami rosszat tettem Kodának. Soha nem akarnék semmi olyat tenni... – Elakadt a szavam, amikor észrevettem, hogy befordult a felhajtójára.

Leparkolt és kiszállt. Én ott maradtam az ülésben, legalábbis ez volt a szándékom. De megkerülte az autót, és felrántotta mellettem az ajtót. Behajolt, megfogta a karom, és kirángatott a kocsiból.

A bejárati ajtó kinyílt, és Judy kilépett. – Koda alszik. – Megállt, és szemügyre vette fia arckifejezését. – Mi folyik itt? – Csípőre tett kézzel rám nézett, látta, hogy sírtam, és újra megkérdezte: – Mi folyik itt?

A verandán Kalen összeszorított fogai között sziszegte: – Egész idő alatt az istenverte kibaszott kocsijában aludt.

Judy felzihált. A szívére tette a kezét. – Ó, drágám – suttogta, és a szemei megteltek könnyel.

– Semmi baj, tényleg, Judy. Minden rendben van.

– Fogd be! – préselte ki a szavakat Kalen.

Kihúzva a karomat a szorításából, elléptem és rá bámultam. – Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! Elegem van ebből! – A kezemmel a tarkómra mutattam. – Tudom, hogy ki vagy akadva, amiért egy hajléktalan vigyáz a fiadra, de én...

– Mena – szólt Judy. Ránéztem, ő pedig megrázta a fejét.

– Telefonálok egyet. Addig foglalkozz vele! – utasította Kalen az anyját, és bement a házba.

– Nem haragszik rád, kedvesem – próbált Judy megnyugtatni.

– Pedig úgy tűnik.

Odalépett hozzám, és átkarolta a vállamat. Először megmerevedtem, de aztán átöleltem a derekát. – Ha olyasmit lát, ami nem tetszik neki, felhúzza magát. Nem tetszett neki, hogy a kocsidban élsz. Nem rád haragszik, hanem a helyzetedre, és ahogy ismerem a fiamat, most biztos csinál valamit, hogy rendbe tegye.

– Nem tudja helyrehozni, és nem is szeretném, ha ezt tenné. – Visszaszipogtam a könnyeimet. Csak azért eredtek el, mert valaki törődött velem, és megölelt. Így hát Judy vállába sírtam. – Még csak nem is kedvel engem.

Judy kuncogva mondta: – Ezt majd vele kell megbeszélned, kedvesem.

A bejárati ajtó kicsapódott, és mindketten megugrottunk. Kalen kilépett, és azt mondta: – Ma este a kanapén alszol. Holnap feljön néhány testvérem, akik segítenek átpakolni néhány szart a fészerben. Valamiféle művészeti stúdió volt régen. Ott fogsz lakni, amíg talpra nem állsz. Ha azt hiszed, hogy ellenkezhetsz, gondold át még egyszer! Nálam vannak a kulcsaid a szaros autódhoz. Nem mehetsz sehova.

A testem megfeszült.

Nem tudtam megszólalni, csak tátogtam, mint egy hal.

Örültem, hogy sarkon fordult, és visszament, becsukva maga mögött az ajtót, mert a testem elernyedt, és megfájdult a szívem.

Zokogni kezdtem, összeszorított szemmel a hasamra tettem a kezem és meggörnyedve potyogtak a könnyeim.

Nem voltam egyedül.

Valaki törődött velem.

Nem voltam egyedül.

Tett azért, hogy segítsen rajtam.

Nem gyűlölt engem.

Nem voltam egyedül.

– Ó, Istenem, ó, Istenem! – Egy test borult körém, átölelve a hátamat és a derekamat. Túl sok érzelem rohant meg egyszerre. Nem tudtam hol áll a fejem és mit érezzen a szívem.

– Ó, kedves Mena! Drága kislányom! Minden rendben lesz. Rendbe fogsz jönni – suttogta Judy a fülembe, de nem tudtam válaszolni neki.

Az élet keményen elbánt velem, így nem tudtam egyetérteni azzal, hogy rendbe fogok jönni.

Mégis, abban a pillanatban ezt éreztem. Belekapaszkodtam a reménybe, az erőbe, amit Kalen kínált nekem. Megbecsültem, amíg lehetett.

Judy ölelése eltűnt, és a következő pillanatban erős karok emeltek fel. Tudtam, hogy Kalen az. Arcomat a nyakába fúrva átöleltem. Köszönetet akartam mondani. El akartam mondani, mennyit jelentett nekem, hogy ennyire törődik velem. De nem tettem. Az érzelmek még mindig átjártak, és megállás nélkül sírásra késztettek. Becipelt, és a kanapéra ültetett. Fölém görnyedve, lassan elhúzta a kezét a testemről. Melegsége eltűnt egy pillanatra, majd megéreztem a kezét a nyakamon, amit enyhén megszorított. Bólintottam, remélve, hogy ezt megnyugtatásnak veszi, amíg megpróbálom összeszedni magam.

Valószínűleg megértette, mert hátralépett, és halkan motyogta az anyjának: – Előkészítem a vacsorához a cuccot.

– Oké fiam – suttogta Judy. Leült mellém, és a kezembe nyomott néhány zsebkendőt.

Később, amikor Koda felébredt, az egész házat betöltötte a hang. Judy és én csendben ültünk a kanapén. Végül abbahagytam a sírást, és letöröltem az arcom. Kalen is csendben volt a konyhában. Nem tudtam, hogy mit csinál, de a hangokból ítélve semmit. Nem csörömpölt az edényekkel, mint aki a vacsorához készülődik.

Judy mozdult először, hogy kihozza Kodát a szobájából. Amikor visszajött, az ölembe ültette. Pont erre volt szükségem, egy nyűgös és morcos Kodára. Imádtam, amikor így ébredt, mert minden alkalommal hozzám bújt egy ölelésre, amíg eléggé fel nem ébredt ahhoz, hogy ámokfutásba kezdjen.

Azt hiszem érezte, hogy hosszabb ölelésre van szükségem. Egy darabig az ölemben maradt. Végül elhúzódott, és megsimogatta az arcom, aztán egy tátott szájú nyálas csókot kaptam az államra. Utána lemászott az ölemből és kúszni kezdett, hogy megkeresse az apját. Tudtam, hogy megtalálta, mert azt kiáltotta: – Apa! – Judyra pillantva mindketten elmosolyodtunk.

A délutánt mindenki a saját gondolataiba merülve töltötte, miközben Kodát figyeltük és játszottunk vele. Kalen távolságtartóan a saját dolgait intézte, amíg magával nem vitte Kodát, hogy hozzon valami megrendelt vacsorát. Judy hagyta, hogy lefoglaljanak a saját gondolataim. Nem kérdezősködött; ehelyett, ha beszélgettünk, akkor csak Kodáról és a következő útjáról beszélt, ami nem sokára esedékes volt.

Később már remegett a gyomrom, amikor Koda már ágyba bújt, és Judy elment. Azért, mert Kalennel egyedül maradtunk. Még sosem voltam igazán egyedül Kalennel.

Amikor meghallottam a felém közeledő lépteit, a szívem megdobbant. Egy párnát és egy takarót hozott, amit a kanapé végére tett. A tekintetem az ágyneműn maradt. Nem álltam készen a szemébe nézni.

– Kérsz egy sört? Én iszom egyet – kérdezte, ami megdöbbentett. Azt hittem, visszamegy a szobájába, hogy békén hagyjon. De biztos látta, milyen roncs voltam, és nem vagyok stabil egyedül, vagy csak a söre után akart visszavonulni a szobájába.

A tekintetem az övére siklott, és bólintottam, mielőtt a tévé felé fordultam volna. Be volt kapcsolva, de lenémítva. Egész délután így ment. Senkit sem érdekelt, hogy felhangosítsa.

Egy felbontott sörösüveget nyújtott felém. Elvettem, majd tágra nyílt szemmel figyeltem, ahogy Kalen a kanapé közepére tolja az ágyneműt, majd leül a másik végébe.

Miután ivott egy kortyot, kijelentette: – Beszélnünk kell, Mena!

Lenyeltem egy kortyot, és bólintottam.

– Hogy történt mindez?

Az ujjamat figyeltem, amivel a címkét piszkáltam, miközben elmondtam neki mindent. – Amikor a szüleim meghaltak, még fiatal voltam. Egyke voltam, és ők is azok voltak. Nem maradt senkim, kivéve a legjobb barátomat, Markot. Hozzá költöztem. Neki sem volt senkije, miután az ő családja is meghalt. Mintha egymás életében kellett volna lennünk. Később megkérte a kezemet. Nem akartam elveszíteni az egyetlen embert, aki megmaradt nekem, ezért igent mondtam. Szerettem őt. Csak nem voltam szerelmes belé. – Istenem, ezt miért mondtam el neki? – Nem volt sok mindenünk, és én soha nem akartam mást, csak azt, hogy boldogok legyünk. Mark azonban mindent akart. Az évek során rengeteg adósságot halmozott fel. Nem voltam elég erős ahhoz, hogy nemet mondjak neki. Nem akartam, hogy haragudjon rám. Ostoba módon hagytam, hogy egyre mélyebbre süllyedjünk az adósságokba. Azt hittem, hogy ha mindketten dolgozunk, akkor ki is tudjuk majd fizetni. – Az alsó ajkamba harapdálva hozzátettem: – Aztán Mark meghalt, és rám maradt az összes adósság. – Megvonogattam a vállamat. – A kocsimban élek, hogy törleszteni tudjam.

Kalen megmozdult. Előrehajolt, könyökét a térdére támasztotta, sörét összekulcsolt kezében maga előtt tartotta. – Miért nem veszel ki egy lakást, és fizeted ki lassabban az adósságot?

– Meg van jelölve a nevem. Senki nem ad ki nekem lakást. Különben is, jól meg vagyok így. Amint tiszta lappal indulok, elkezdhetek egy új életet felépíteni. Legalább is ezt kell hinnem.

– Egy kibaszott autóban élsz, Mena – gúnyolódott.

– Tudom, Kalen – csattantam fel.

– Mióta?

– Úgy kilenc hónapja.

– Bassza meg! Hogy a fenébe voltál biztonságban?

– Tanulással, mozgással.

– Valaki baszakodott veled?

– Nem.

– Ne hazudj nekem, Mena!

Sóhajtva vallottam be: – Egyszer, de igazából semmi sem történt. Megijesztett. Beültem a vezetőülésbe, és elhajtottam, mielőtt beszállt volna a kocsiba.

– Szar ügy, bébi!

Bébi.

Azt mondta, hogy bébi.

Mi? Miért? Hogyan?

– Tudom – suttogtam.

– Okosabbnak kellett volna lenned.

– Tudom – bólintottam.

– Ki kell állnod magadért.

A szememet forgatva ismételtem: – Tudom!

– Ahogy mondtam, holnap estére már a fészerben fogsz lakni. Eszedbe ne jusson bármit is fizetni ezért. Minden nap főzöl. Ez a fizetséged. Koda elveszett lenne nélküled. Nem hagyom, hogy a fiam így érezzen. Maradsz. Még ha el is akarnál menni, visszarángatnálak.

– Nem tenném, Kalen. Ez... te, én... én annyira hálás vagyok azért, amit teszel. – Kihúzva magam ránéztem: – Nem tudom eléggé megköszönni, de majd meglátod. A legjobb ételeket fogom főzni, amiket csak ismersz. – Elmosolyodtam. – Olyanokat, hogy talán majd fontolóra kell venned a konditermet.

Megrándult az ajka és a szemét forgatta. – Pihenj egy kicsit, te nő! A testvérek korán reggel itt lesznek.

Ostobának éreztem magam az öröm miatt, mert bárhol jobb, mint a kocsimban szorongani, ezért tisztelegve mondtam: – Igenis, kapitány!

– Dilis – motyogta, aztán felállt, és a szobája felé sétált. Közben még visszaszólt: – A kocsid nyitva parkol hátul. Senki sem venné a fáradságot, hogy elvigye azt a szart, szóval azt veszel ki belőle, amit csak akarsz, de a kulcsokat nem kapod meg.

Túl boldog voltam ahhoz, hogy megsértődjek, egyszerűen csak vigyorogtam. Talán, de tényleg csak talán, Kalen mégsem utált engem.

Miután kimentem a kocsihoz a pizsamámért, megágyaztam. Tudtam, hogy aznap este mosolyogva, biztonságban, melegben és túláradóan boldogan fogok elaludni.

 

Tizenharmadik fejezet

 

Divea

 

Fordította: Sweety

 

A világ számára halott volt, ahogy a kanapén aludt. Ez lehetőséget adott, hogy észrevétlenül figyeljem őt. Elképesztő volt. Hogy lehet valakinek, aranyból a szíve, aki az istenverte kocsijában él? Én biztos egy megkeseredett, és szerencsétlen lettem volna, de Mena nem. Minden reggel mosollyal a gyönyörű arcán érkezett.

Bassza meg! Vállig érő haját a füle mögé tűrte, hogy ne hulljon az arcára. Semmit sem akartam jobban, mint fölé hajolni, végigsimítani a haján, majd belemarkolni, miközben leszop. Ez volt az a kép, amire tegnap este kivertem.

Bűnös voltam, mert a farkammal a kezemben Menára gondoltam?

Dehogyis.

Hogyan is tehettem volna, amikor ő maga volt minden, ami tiszta és édes.

Szar helyzetben volt, és ha beköltözik a fészerbe, az remélhetőleg segíthet rajta. Legalább lenne egy rohadt tető a feje felett. Ami nem egy istenverte autó. Az epe felszökött a torkomban, amikor eszembe jutott, hogy hol aludt, és tudtam, hogy bármit meg fogok tenni azért, hogy soha többé ne kelljen ezt tennie.

A házban volt egy vendég szoba, de ha állandóan a házban van, biztos, hogy nem fogom tudni visszafogni magam. Egyikünk sem állt készen még arra, ahová akartam, hogy a dolgok fejlődjenek.

De meg fog történni.

Egy napon, és nem is olyan sokára.

Főleg, ha nem hagytam, hogy a bűntudat eluralkodjon rajtam.

Elkaptam a tekintetem az alvó Menáról, mert meghallottam a Harley-k hangját a felhajtóról. A konyha felé vettem az irányt, mielőtt még Mena felébred és meglátta volna, hogy megszállott bolondként bámulom. Emellett el kellett készítenem Koda reggelijét, mert hamarosan felébred. A fiam volt a legjobb alvó. Nem is lehettem volna szerencsésebb vele. Annyi rosszat hallottam arról, hogy az emberek nem tudnak aludni, mert a gyerekük egész éjjel ébren van. Koda nem, ő szeretett aludni, akárcsak az apja.

Összerezzentem, amikor mozgást hallottam magam mögött. Elképzeltem, ahogy Mena mögém lépve a derekamra teszi a kezét, majd lábujjhegyre áll, és megcsókolja a nyakam.

A kurva életbe!

– Jó reggelt – mondta nyögve.

Megfordulva mosolyognom kellett az összekócolt haján és az álmos szemein. Egy tréningnadrágot viselt, amely lehúzódott a csípőjén, és egy két számmal nagyobb pólót. Még így is elég ínycsiklandón nézett ki ahhoz, hogy meg akarjam kóstolni.

Ó, bakker! Muszáj lesz megállítanom ezeket a gondolatokat.

– Jó reggelt! Jól aludtál?

Olyan szélesen mosolygott, amitől össze kellett szorítanom a fogaimat. – Régóta nem aludtam ilyen jól.

Kuncogva mondtam: – Csak várj, amíg ma este már egy ágyban alszol.

Felemelt fejjel megtörölte a szemét, és azt mondta: – De nekem nincs is.

– Ne aggódj emiatt. Nem akarod megnézni Kodát? A testvéreim... – Kopogtak a bejárati ajtón.

– Majd én nyitom – duruzsolta. Egy kiadós alvás csodákat tett vele. Még sosem láttam őt ennyire élénknek. Persze soha nem is adtam neki lehetőséget, hogy ilyen legyen.

Istenem, mekkora egy köcsög voltam.

Hallottam, ahogy kinyílik az ajtó, majd szexisen, kibaszott zihálással azt mondta: – Ó, Istenem!

Mivel kurvára nem tetszett ez a lihegős hang, belopakodtam a nappaliba, és láttam, hogy az ajtóban áll, és Dallasra bámult.

– Sírni fogsz? – dörmögte Dallas.

– Ööö, nem – válaszolta Mena. Mögé léptem, és rámosolyogtam a kibaszottul ijesztő bátyámra.

– Jó, mert utálom a síró nőket. – Egy állemeléssel üdvözölt. Dallas nem volt az a mosolygós típus. – Testvér, jó látni téged.

– Téged is, haver – mondtam, és lenéztem Menára, aki még mindig Dallast bámulta. – Beengednéd a testvéreimet, napsugaram?

Összerezzent. Megrázta a fejét, majd felnézett rám, mielőtt bólintott és hátrált egy lépést. Dallas belépett. Gyorsan követte Knife, Muff és Beast.

– Többen is vannak – hallottam Mena mormogását.

Miután gyorsan üdvözöltem az összes testvért, és kiküldtem őket a konyhába kávéért, odasétáltam Menához, aki még mindig a nyitott bejárati ajtóban állt. – Jól vagy? – kérdeztem, miközben megrándult az ajkam.

– Aha, persze.

– Nem fognak bántani – mondtam halkan.

A mellkasára tette a kezét. – Ó, nem félek tőlük. Csak még sosem láttam ennyi jóképű férfit egy szobában. – Elpirult, majd a szájára tette a kezét. Zavarba jött, hogy hangosan kimondta, amire gondolt.

Elindult a zsigereimben a bosszúság. Szerinte a fivéreim jóképűek voltak, a szemétládák. Jobb, ha engem is beleszámít, különben szar kerül a ventilátorba.

– Talán ma át kéne vinned Kodát anyához – morogtam halkan.

Beleharapott az alsó ajkába, és bizonytalan szemmel nézett rám. – Azt akarod, hogy eltűnjek az útból?

Bassza meg!

– Nem, a francba, én... – Hála a fasznak, ekkor kezdett el Koda kiabálni. – Menj és öltöztesd fel, és nézd meg, hogy mennek a dolgok, oké?

– Oké – bólintott, és végigrohant a folyosón.

Az arcomat dörzsölve sétáltam vissza a konyhába. – Minden rendben volt az úton? – kérdeztem, miközben Muff egy bögre kávét csúsztatott felém.

Dallas felnyögött. – Ha arra gondolsz, hogy követtek-e minket, akkor baszd meg, nem. Ismerjük a dörgést, ember. De hamarosan el kell gondolkodnod, tesó, hogy visszajössz-e. Elszigetelten élni itt fent, még a kamerás és biztonsági szarságaiddal együtt is kockázatos. A testvéreid közelében lenni jobb, mint bármi más. Ezt még neked is tudnod kellene.

Dallas nem beszélt sokat, de amikor megszólalt, mindenki rá figyelt. Beast ugyanígy volt. Bár ő mindig lényegre törő volt. Nem lepődnék meg, ha ma meg sem szólalna.

Tudtam, hogy Dallasnak igaza van, és már egy ideje gondolkodtam azon, hogy visszamegyek Caroline Springsbe. De valahogy mégsem álltam készen rá.

– Tudom, testvér. Érzem, és hamarosan meg fogom tenni, csak még nem most. – A válaszul egy állemelést kaptam. – Mindenki tudja, mi a feladat?

– Igen, bár nem értjük, miért akarod a fészeredet szobának berendezni, de mi több mint hajlandóak vagyunk segíteni egy testvérnek. A bútorszállítmánynak ebédidőre meg kell érkeznie – magyarázta Muff.

– Ki az a nő? – kérdezte Knife vigyorogva. A pöcs.

Az ujjaim ráfeszültek a bögrémre, felemeltem, és kortyoltam belőle. – Koda dadája és a házvezetőnőm.

– Átkozottul jó. – Vigyorgott tovább Knife. Morogva szóltam: – Csináljuk a dolgunkat! – Aztán kurvára elmehettek, és elfelejthették, hogy Mena milyen rohadtul jól néz ki. Az az átkozott nő túlságosan kibaszottul szexi, és ezt még a túlméretezett hálóruháján és a kócos haján keresztül is észrevette Knife. Ha már nem akart Kodával anyámhoz menni, akkor más feladatokat kellett kitalálnom neki.

A délelőtt közepén Mena egy tálca kávéval sétált ki az oldalajtón. Bassza meg! Farmernadrágot és egy szűk pólót viselt. Nem is tudtam, hogy vannak olyan ruhái, amik tényleg passzolnak a testéhez.

– Kávészünet? – kérdezte.

Knife a segítségére sietett. – Hadd segítsek neked, kicsim! – Kivette a tálcát a kezéből, miközben néztem, ahogy elpirult.

Odacsörtetve rá ugattam: – Hol van Koda?

Bosszúsan rám nézve válaszolt: – A nappaliban. Letettem egy műanyag terítőt, ő pedig Play-Doh-val játszik.

A francba, már megint ezt csináltam, de a kibaszott Knife felbosszantott, ahogy utána lihegett.

– Talán átöltözhetnél – javasoltam halkan. Knife köhögéssel leplezte a nevetést. Rávillantottam, mire Mena felzihált.

– Miért? – suttogta.

– Még soha nem viseltél olyan szart, ami ennyire testresimulós. Miért ma kezded, amikor a testvéreim itt vannak? – kérdeztem, és Krisztusra, azt kívántam, hogy Knife-ba csapjon bele a villám, látva az önelégült vigyorát.

– Hétvége van, Kalen. – Mena rám meredt. Csípőre tette a kezét, és kedvem lett volna megsimogatni az arcát, és megfogni a kezét.

– És?

Kipirult arccal közelebb lépett hozzám, és odahajolva suttogta: – Csak néhány ruhám van. Ezek a hétvégi ruháim. Ez és az a ruha, ami tegnap volt rajtam.

Megint pöcs voltam.

– Rendben – mondtam. Lehunytam a szemem, de éreztem, hogy hátrébb húzódik. Amikor kinyitottam a szemem, engem nézett. – Köszönöm a kávét, napsugaram. – Elmosolyodtam.

Megint elpirult, és kurvára tetszett, hogy ez most miattam volt. Az jutott eszembe, hogy vajon el fog-e pirulni, ha meztelenül lát engem. Elgondolkodtam azon, hogyan tudnám ezt kivitelezni, hogy kideríthessem.

– Hm, majd később hozok valami ebédet.

Megemeltem az állam. Vetett egy pillantást Knife-ra, aki elmosolyodott, majd megfordult, és visszasétált.

– Miért kell neki egy szoba? – kérdezte Knife.

– Mostanában nehéz időszakon megy keresztül – válaszoltam egy vállrándítással.

– Miért nem mondtad, hogy a tiéd?

Visszaindultunk a többiekhez, mielőtt válaszoltam volna: – Mert nem az.

– Persze, testvér. Azt hiszem, később tesztelem ezt az elméletet.

Megálltam, és ránéztem. Hangosan nevetett. A köcsög csak bosszantani akart, és semmi mást. Szart se akart csinálni. Csak szeretett volna a pokolra juttatni, amiért nem vallottam be magamnak, hogy mi nekem Mena.

A pokolba is, mi volt ő?

Még semmi. Ahogy mondtam, még túl korai volt. Tudnom kell előbb, hogyan mennek a dolgok, ha állandóan itt van. Lehet, hogy volt olyan szokása, amit kurvára utáltam. De az is lehet, hogy a végére ő utál meg engem.

Miközben kiosztottam a kávékat, sőt még a rohadt sütiket is, amiket mindenkinek a tálcára tett, egyetlen gondolat járt a fejemben.

Egy gondolat, ami mosolyra fakasztott.

Egy gondolat, amitől a szívem botladozott a buzgóságtól.

Ez a gondolat pedig az volt, hogy Mena az enyém lesz.

Bár nyugodtan, és lassan kell haladnom. Nem akartam elbaszni semmit azzal, hogy belekezdek, és aztán újra előjönnek a Simone-ról szóló dolgok, ami miatt esetleg Menán vezetem le a dühömet.

Nem érdemelte meg.

Túl kedves volt. Szóval kedvességet érdemelt.

Ő volt a napsugaram a sötétségben.